Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 2. szám - KÖRKÉP - Gyürki László: A szombat és az "Úr napja"
vacsorája", ebben hirdetjük „az Ür halálát, amíg el nem jön" dicsősége végső megnyilvánulásában (1Kor 11,20. 26). Az „Úr1 lényeges címe a feltámadt Krisztusnak. A Jelenések könyvében ezért áll Jézus mennyei dicsőségében az Atya trónja mellett, mint a „föld királyainak Fejedelme" (1,5), a föláldozott Bárány, akinek kezében van a történelem feletti uralom (5,5—12).5 A keresztény liturgia nem más, mint Jézus húsvéti dicsőségének megünneplése. Mivel tárgya „húsvéti", hogyan őrizheti meg kapcsolatát az alapvető eseménnyel, ha elkülönül a zsidó naptártól, amelyben Jézus megélte saját húsvétját? Úgy, hogy a föltámadt Krisztus, akiről emlékezve a keresztény közösség az „Úr vacsoráját" ünnepli, nem mitológiai lény, mint a pogányok istenei, hanem a Názáreti Jézus, aki „azon az éjszakán, amelyen el- árultatott, vette a kenyeret.. ." b) A hét első napja. — A zsidó húsvétot tavasz holdtöltekor ünnepük, éjjel, az év első hónapjában Nisan 14. vagy 15-én (Kiv 12,6—11). Szent János szövege szerint Jézus Nisan 14-én délután halt meg (Jn 19,31), ezért kellett sietve eltemetni (Jn 19,38—42; Mk 15,42— 47). A húsvét ebben az évben egybe esett szombat napjával (Jn 19,31; Mk 15,42; Lk 24.54— 56). Jézus halálával tanítványainak a reménysége összeomlott: az asszonyok, akik követték, csak arra gondoltak, hogy illatszereket vigyenek holttestéhez. — Jézus földi életében többször szembenézett ezzel a halállal, s mindig kijelentette szilárd reménységét, hogy „három nap múlva” feltámad (Mk 8,31; 9,31; 10,34). Mit akart ezzel mondani? A „harmadik nap’ témája ismerős a rabbinista irodalomból. Ozeás 6,2 szövegét: „Két nap múltán életre kelt, harmadnapra föltámaszt bennünket” szimbolikus értelemben magyarázták a föltámadásra. A Midras Rabbah szerint a „harmadik nap" a holtak feltámadásának a napja. A „harmadik nap” tehát nem a „holnaputánt", hanem az idők végének a napját, az általános feltámadás napját jelentette. Jézus szavát így lehetett érteni általános értelemben, s nem mint sajátosan vett jövendölést. De a tanítványok hite a szenvedés próbatétele után újra megtalálta vitalitását. Isten feltámasztotta Jézust (ApCsel 2,32) és „látható alakban megmutatta, igaz, nem az egész népnek, hanem csak az Istentől előre kijelölt tanúknak, vagyis nekünk, akik ettünk és ittunk vele halálából való feltámadása után” (ApCsel 10,40).6 Minden evangélista kitart az első megjelenés kronológiája mellett: „Szombat elmúltával, a hét első napjának hajnalán...” (Mt 28,1; Mk 16,1—2; Lk 24,1; Jn 20,1). A sírt üresen találták, ami önmagában nem lenne bizonyíték: a zsidók találnak is erre magyarázatot (Mt 28,11—15). De az élő Krisztus megjelenései nagyszámú tanú előtt (1Kor 15,4— 8) bizonyosságot adnak a tanúknak egy új kapcsolatról Azzal, akit nyilvános működése idején egészen haláláig ismertek. Érthető tehát, hogy a zsidó „hét első napja" Jézus feltámadásának emlékezete lett, mint ahogy a zsidó szombat emlékeztette Izraelt Isten teremtő működésére és előre jelezte a részesedést az Ö nagy „Pihenésében". A húsvét ünnepét a hét első napjára helyezték. Minden „első nap" ettől kezdve a liturgia ciklusát alapozza meg azok számára, akik hisznek Jézusban, a Messiásban, az Isten Fiában, aki meghalt és feltámadt, aki az üdvösség közvetítője, és ezáltal az egyház alapítója.7 Az Újszövetségben csak kevés szöveget találunk, amely ezt bizonyítja, de ez a kevés is meggyőző.8 Szent Pál, amikor az 1Kor 11—14-ben összejöveteleket említ, biztosan a hét első napjáról beszél. Ezen a napon kell összegyűjteni az adományokat, amelyeket az apostol Jeruzsálembe visz majd a judeai testvérek megsegítésére (1Kor 16,2). Az ApCsel- ben az egyetlen gyülekezetről olvasunk Troaszban, amely a „hét első napján" történt (20,7—12). Pál Filippiből érkezik ide „a kovásztalan kenyér napjai" — tehát a keresztény húsvét megünneplése — után (20,6). Végül a Jelenések könyvének látnoka „az Úr napján" esik elragadtatásba. A látomás és az összegyűlt közösség vasárnapi ünneplése között kapcsolat van (Jel 1,10). Mit tettek a hívek az összegyűlt egyházban, amelyet maga Isten hívott egybe a feltámadt Krisztus körül? Egyrészt, amit a zsidók is tettek szombati összejöveteleiken: imádkoztak, Szentírást olvastak, azt magyarázták és elmélkedtek róla, adományokat gyűjtöttek a szegények számára stb. Mégis, van egy különbség: a hét első napja nem volt munkaszünet, nem részesült a világi törvény kiváltságában, nem volt sem a zsidó törvény, sem a különböző naptárak számára szent nap. Ezért a napi munka után magánházakban gyűltek össze este. Az „Űr vacsorája", vagy a „kenyértörés’ egy vacsora (deipnon) volt (vö.: ApCsel 20,7—11). Később az időpontot gyakorlati lehetőségeikre alkalmazták. Bithy- niában 110 körül az összejövetel napkelte előtt volt: „Kitűzött napon kora reggel összegyűlnek" — írja az ifjabb Plinius Traianusnak (Epist. X. 96.). lustinus 150 körül első Apológiájában leírja, hogy az összejövetel azon a napon történik, amelyet a „Nap napjának” neveznek. A heti ünnep értelme tehát világos: „az Úr napja ', amelyet a keresztények ünnepeltek, magába olvasztotta a remény dimenzióit, amely a zsidó szombathoz kapcsolódott, mert Krisztus saját dicsőségében ad részesedést azoknak, akik „várják az 100
