Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)
1983 / 2. szám - KÖRKÉP - Gyürki László: A szombat és az "Úr napja"
ágyát, szombaton gyógyít (Mt 12,8; Jn 5,8—13; Mk 3,1—5). Fölforgatja a szokásokat és arra tanít, hogy a törvény lényegét tartsák meg, s ne azt, ami rárakodott a törvényre. Gyógyításai Isten jóakaratú munkálkodását jelzik a világban (Mk 3,4; Lk 9,4). Isten csodái által küldőjének tetteit viszi végbe (Jn 9,4). Isten országának beiktatása ebbe a világba új teremtést vezet be. így minden szombat megünneplése arra hív, hogy reménykedjünk. Az írástudók által kidolgozott kazuisztikának nincs már jelentősége, mert ,,az Emberfia ura a szombatnak is” (Mk 2,28). A szombat értéke megmarad, mint a teremtő Isten ünneplése, az idő megszentelése, megállás a mindennapi munkában, hogy az ember Isten felé fordulhasson. Ugyanakkor alá van rendelve a szeretet törvényének és az Isten országa megalapításának ez adja meg igazi értelmét. Jézus prédikációja és csodái fölfedik ezt az értelmet a maga teljességében. Szombaton a papok a templomban megszegik a szombati munka tilalmát, mégsem követnek el vele bűnt. „Mondom nektek: itt nagyobb dologról van szó, mint a templom" (Mt 12,5). Hogy ezt a szempontot megértsük, követnünk kell Jézust az Atyához való hűségében egészen vérének tanúságtételéig. Föltámadása bevezeti őt Isten nagy Szombatjába, a hetedik nap pihenésébe, amely Isten népe számára van fönntartva (Zsid 4,9). Ebből nem az következik, hogy a keresztények a szombatot mint elavult gyakorlatot tekintették. Lukács a közösség bemutatásánál nem említi ugyan a szombatot, hanem a „testvéreket", akik a zsidó minta szerint járnak el (ApCsel 1,15; 10,23; 11,1 stb.). A római birodalomban élő minden zsidó számára a szombat az állam részéről elfogadott nap volt. Ezért az evangélium első hirdetői is (akik mind zsidók voltak) részt vettek a közös összejöveteleken az imádság helyein, vagy a zsinagógákban, s itt hirdették az örömhírt Isten országáról és Jézus Krisztusról (ApCsel 13,14.42.44; 16,13; 17,2; 18,4). Ezt nem tehették volna, ha nem tisztelik a szombathoz kapcsolódó egyéb gyakorlatokat. Azonban az eszka- tologikus reményben sokkal inkább a végső nap nagy Szombatja felé fordultak. Ennek útját a föltámadt Krisztus már megnyitotta, s feléje tarthat mindén ember. Éppen e vonatkozásban nyilvánult meg a kereszténység újdonsága: a szombat helyébe az „Ür napja" lépett. Az „Úr napja” a) Az Úr húsvétja. — Jézus és apostolai zsidó talajban gyökereztek, ezért érthető, hogy nemzeti hagyományuk naptárát használták. De a hellenista Kelet, Róma és Görögország is rendelkezett saját naptárral, vallási és világi ünnepekkel, munkaszünetekkel. A keresztények új vallási naptárát csak úgy tudjuk megérteni, ha az „Úr húsvétjára", a „harmadik napon" való feltámadására hivatkozunk. Jézus zsidó volt, zsidó környezetben élt és hirdette Isten országának az evangéliumát. A szinoptikus evangéliumok és János is bemutatják az okokat, amelyek miatt Jézus mégis szembe került népe vezetőivel. Két lényeges vád volt ellene: a templom elleni beszéd (vö.: Jn 2,19), és hogy „Isten Fiának ’ mondta magát. Nem lehet ugyan azt mondani, hogy az egész zsidó nép felelős volt az akkori főpap által kimondott ítéletben, de ez mégis sajátosan zsidó dráma volt: a názáreti prófétát elvetették, Izrael Messiását, az Atya által a világba küldött Fiút nem ismerték el övéi (Jn 1,10—11). Átadták Pilátusnak, hogy megszabaduljanak tőle. Pilátus viseli a felelősséget a döntésben, amely Jézust keresztre juttatta. De a kereszt felirata utal ennek a megoldásnak zsidó vonatkozására: a Názáreti Jézus, a zsidók királya. Jézus kikövetelt halálát jelentéktelen eseménynek tekinthetnénk egy olyan világban, ahol könnyen kiforgatják az igazságot. Ez az esemény azonban nagyon is jelentős Isten tervében. Rá lehet vetíteni sokféle módon az írások fényét. Ez a „szenvedő Igaz" halála volt, amelyről több zsoltár szól (22; 31,6; 69), a „Szolga" halála, aki a sokaság bűnét hordozza (Iz 52,13—53,12). Jézus szabadon vállalta a halált, hogy így beteljesítse Atyja akaratát (Mk 14,36). Föláldoztatott, hogy kiöntött vére a „szövetség vére", (Mk 14,24), az új szövetséget megpecsételő vér legyen (Lk 22,20; iKor 11,25). Jézus halálának kerete a húsvét, amelynek vacsorája a régi szabadulás emléke. Jézus azonban többé nem eszik abból, amíg be nem teljesedik az Isten országában (Lk 22,16). A Jézus által hirdetett reménység kapcsolatban van saját halálával: János evangéliuma szerint abban az órában hal meg a kereszten, amikor a papok a templomban föláldozzák a húsvéti bárányt (Jn 19,31—37). A kereszt paradox módon Jézus húsvétjává lett, már nem rituálisan megünnepelve, hanem saját testében megélve. Ezért írhatta Szent Pál: „húsvéti bárányunkat, Krisztust feláldozták' (1Kor 5,7). Szent Péter első levele is úgy emlékezik meg Krisztusról, mint húsvéti bárányról (1 Pt 1,18—20). Jézus húsvétja mégsem csupán halálában áll. Hozzátartozik föltámadása is, győzelme a halál fölött és belépése Isten dicsőségébe. így hirdetjük Jézus halálát minden eukarisztikus ünneplés keretében: ez az ünneplés az „Ür 99
