Teológia - Hittudományi Folyóirat 17. (1983)

1983 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Tarnay Brúnó: Biztonság vagy borzalom?

gunkévá tennünk, amikor éppen a teljes, feltétlen hit követelményét hirdető katolicizmus oldaláról egyik felelős képviselője részéről hangzik el?

Számomra a tudományelmélet közismert mesterének, Kari Poppernek egyik jelentős megnyilatkozását idézi fel.5 Életműve az új-empirizmus radikalizmusával, személyében pedig a fasiszta abszolutizmussal állott szemben. Jól megkülönböz;eti a relativizmust a maga „kritikai pluralizmusától'. Az előbbi tétele: minden nézet, vagy majdnem minden teória képviselhető. Ez az álláspont a tudományban anarchiához, a közéletben fanatizmushoz vezet. Az igazság elveszíti jelentőségét és átadja szabályozó szerepét az erőszaknak. Nem szabad összetéveszteni az utóbbival, az igazi toleranciával, amelynek értelmében minden teória az igazsághoz közelít, ahhoz igazodik. A nézetek sokasága és versenye vitára, érvelésre indít. Csak a türelmetlenség az, ami nehezen tűrhető (idézte Voltaire-t).

A mi égető problémánkra alkalmazva előre számolnunk kell azzal, hogy ellentétes elgondolások találkoznak, szembekerülnek, vegyülnek — hogy tárgyalások folyamán azonos szavak mögött különböző eszmék játszanak döntő szerepet, — hogy végül is valamely megegyezés ideiglenes, többé-kevésbé megnyug'ató kompromisszum lesz.— Lehet-e a jelen helyzetben egyedül elvárható, kompromisszumos lépéseknek keresztény elvek értelmében pozitív erkölcsi értéke? — Gondoljunk például arra, hogy hatalmas tűzvész idején épeszű emberek nem vádolják egymást, nem keresnek bűnbakot, hanem egységesen a sürgető feladathoz látnak: oltani! Ha számba vesszük ugyanis, hogy a célok mindig szentek és tökéletesek (legalábbis őszinte meggyőződéssel így tűzzük őket magunk elé), cselekedeteink pedig mindig egyes lépések csupán a cél felé és úgy választjuk meg döntéseinket, hogy — ha már nem tudunk minden lehetséges rossz következményt eleve kizárni — legalább minél több ártalmat elkerüljünk, — ha felismerjük, hogy személyes éle.ünkben is csaknem minden elhatározás csak egy ilyen lépés lehet, akkor igazat kell adnunk azoknak, akik szerint a személyes érdekeknél jóval magasabb nagyságrendű, minden testvérünket érintő döntések — legyenek csupán kompromisszumok — igazi etikai értéket fejeznek ki.6

Az egyház hű tagjaira természetesen az ilyen döntéseknél — amelyek többnyire szakértők és polLikusok hatáskörébe tartoznak — jóval nagyobb feladat vár. — Mi tudjuk, hogy a népek békéje csak az egyesek igazi benső békéjére épülhet. Casaroli idézett dokumentum- gyűjteményében többször tér vissza erre, Szent Ágostonra és Szent Benedekre hivatkozva. Nézetem szerint itt kell keresni a Hegyi beszéd szellemének igazi jelentőségét. Nem szabad ugyanis egy utópia bűvöletében az itt és most adott lehetőségeket elhanyagolni. Be kell látnom azt, hogy szent eszméknek én magam tévedésnek kitett veszélyeztetett hordozója vagyok; ezért megbecsülni, tolerálni másokat, a békülékenységben a végsőkig elmenni: akár „kétezer lépésre1. Ebben a tekintetben még mindig érvényes tanulságot szolgáltat az a francia kulturális-politikai mozgalom, amely valaha az „Esprit” körének perszonalizmusát elméletben és gyakorlatban kialakította. Ma látszólag már a múlté ugyan, de napjainkban is — túl későn vagy túl korán? — felelevenítik és elemzik.7 így jellemezhető: elsősorban a személy jóakarata, szándéka a döntő, — helyes célok eléréséért közös aktívában egyesülhetnek különböző világnéze ű személyek, — nem szabad lekicsinyelni a gyakorlati élet prózai, gyakran kiábrándító lehetőségeit.

Aligha vonható kétségbe, hogy a krisztusi mentalitás azt követeli meg: a bizalom és barátság megteremtése nem a távolban, hanem a szomszédban kezdődik. így is társadalom- lélektani szerepe van. Testvéreink ugyanis nyilván betegei az aggodalomnak, a fenyegető veszélynek, a kölcsönös bizalmatlanságnak. Az ilyen, neurózissá fokozódó bántalmak beláthatatlan következményekkel járhatnak. Az okok helytől és időtől függően különböznek: munkanélküliség, infláció, a foglalkozás körében átélt frusztrációk, merev elszigetelődés valamely adott társadalmi és poliúkai szituációtól. A gyógyítás nem szorítkozhat csupán az egyedre, hanem mindig egy adott környezet — közösség, család, egyházközség — formálását kívánja meg.

összefoglalásként: az egyház felelős vezetőinek és nagyobb csoportok szószólóinak feladata, hogy nyilatkozatokat tegyenek. Nekünk, közlegényeknek, más a szerepünk. A katolikus egyház nem idegenként ugrik fel különböző békemozgalmak már robogó vona jára, hanem a saját szellemi potenciáljából merít, krisztusi motívumok alapján kezdeményez. A mienk a szó legjobb értelmében bázismunka. Ez nem látványos, de nem is bujkáló, — több finomságot kíván, mint nagy eredményeket. Pásztorként, tanítóként orvosolni az emlílett lelki bántalmakat: csalódást, sértődöttséget, fanatizmust, telhetetlenséget.

Van talán a vázolt, a borzalomból kivezető úttal szembeállítható alterna'íva? Természetesen. Nagyok és kicsinyek számára egyaránt. A békülésre nem képes intranzigencia alakját Caesar személyében állítja elénk a nagy tragédiák költője, Shakespeare:

„Volnék, miként ti, hajlanám — ha kérni tudnék, hajthatna kérelem, — de én szilárd vagyok, mint Éjszak Csillaga."

Ezután Brutus és Cassius halálos döfései következnek.

5