Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)

1982 / 2. szám - KÖRKÉP - Jámbor Mike: Franciaország vallásos életéről

A beszámoló rámutat a papnevelés területén mutatkozó új törekvésekre is. Azután sürgeti az egyházi szolgálat teológiai alapjainak gyökerekig (Szentírás, hagyomány) visszamenő vizsgálatát. (Ez megtörtént az 1973-as püspökkari konferencián.)

Újra hangsúlyozzuk, hogy mindez a világi papságra vonatkozik. A szerzetespapság számának alakulásáról történeti statisztika nem áll rendelkezésünkre. A már említett püspökkari tájékoztató füzet szerint 1975-ben 16 450 férfi szerzetes volt Franciaországban, ezekhez hozzá kell számítani más országokban (missziókban) 5300-at. A 21 750 férfi szerzetes közül pap 13 150. 1975 óta évenként átlagban 135-en tesznek egyszerű fogadalmat, 62-t szentelnek pappá. - 1979 októberében 294 fogadalmas szerzetes végzett a papszenteléshez megkívánt tanulmányokat. (Ugyanekkor világi papi életre 1150-en készültek.) — Ezt a képet ki kell egészíteni az állandó diakónusok adataival. 1970-ben szenteltek először hatot, 1980 decemberi létszámuk 102. Előkészítésükkel több mint 40 munkacsoport foglalkozik, s ezek létszámából lehet remélni számuk jelentős növekedését. Életkori megoszlásuk szerint 60%-uk 51 éven felüli, csak 12% fiatalabb 41 évnél. Legnagyobbrészt házas emberek.

6. Boulard kutatásai eléggé hangsúlyozták a történeti vizsgálódás fontosságát. Ennek jelenleg egyik vezető egyénisége Jean Delumeau, aki 1975-ben lett tanár a College de France-ban, ebben a legtöbb francia szemében igen magas rangot jelentő tudományos intézetben. Székfoglaló előadásának címét így adhatjuk vissza: A szabály és az élet (Le present et le vécu). Ezzel szinte szó szerint utal Gabriel Le Brasnak a bevezetésben idézett állásfoglalására, amelyet kifejezetten is iránymutatónak nevez. ,,Ő szólított fel arra, hogy a kereszténységet ne felülről, hanem alulról nézzük, nem a tanítások és tanítók szintjén, hanem a névtelen tömegeket vizsgálva, s így megnyitotta sokféle vallásszociológiai kutatás útját, ugyanakkor pedig felszabadította a vallás történetírását is.”

Delumeau-nak 1977-ben jelent meg már címével is vitára indító könyve: El fog-e halni a kereszténység? (Le christianisme va-t-il mourir?) Mondanivalójának lényegét így fogalmazza meg: „Isten azelőtt kevésbé volt élő, mint amennyire hitték, ma pedig kevésbé halott, mint amennyire mondják." Tételének igazolását a középkor általános bemutatásával kezdi. Szerinte legenda ezt megvalósult kereszténységnek (chrétienté) nevezni. Inkább tekintélyuralmi rendszer volt, mint a kinyilatkoztatás tudatos elfogadása a nagy tömegek részéről. Csatlakozik azok nézetéhez, akik szerint a IV. században Nagy Constantinus-szal kezdődő fordulat az egyházat a hatalom és a vagyon foglyává tette. Ez igazában a mai el- kereszténytelenedés gyökere. Az ebből eredő súlyos hibák ellenére az egyház csodálatosan termékeny munkát végzett. Ezt mutatja be főleg a XVI—XVIII. század történetének sokoldalú rajzával. (Erről az időszakról tett már közzé több monográfiát.) A jelenről szóló fejezetnek a „Remény” címet adja, és sok jelét sorolja fel a „kisebbségi, de megújult” kereszténységnek. Megjelenése évében könyve elnyerte a katolikus irodalmi nagydíjat, de nagy viták forrása is lett, leginkább az egyház átszervezésére vonatkozó gondolataival.

Delumeau újabb munkásságából egy 1979-ben megjelent, kétkötetes tanulmánygyűjtemény szerkesztését emeljük ki: A keresztény nép megélt története (L'histoire vécue du peuple chrétien). Igaza van a kritikának, hogy nem kapunk világos magyarázatot arra, hogy mit jelent a „megélt” jelző. De nem is nagyon érezzük szükségét a különböző szerzőktől megjelent 32 tanulmány elolvasása után. Minden kor egy-egy jellegzetesnek tartott megnyilatkozása sorra kerül. A középkorról szóló írásokban sokkal árnyaltabb képet kapunk, mint azt a fenti elítélő álláspont alapján gondolnánk. „A Nyugat népeinek lelkipásztori gondozása a VI—X. században” c. tanulmány leszögezi: „Az igazi keresztény életre való rávezetés mindig befejezetlen és mindig újrakezdendő munka marad.”

7. Gérard Delois, a Párizsi Katolikus Egyetem tanára tett közzé ebben a gyűjteményben egy tanulmányt: A mai francia katolikusok válsága és reményei. Ebben utal arra, hogy a

2. Vatikáni zsinat hangsúlyozza Isten egész népének felelősségét, összefoglalását ezzel a kérdéssel fejezi be: „Nem érkeztünk-e el olyan időszakaszhoz, amelyben a kereszténység egyfajta modellje helyet ad egy másiknak, egy olyannak, amelyben a felnőtt és öntudatos hivők szerepe lesz fontos?” — Ez a gondolat már nem hangzott újszerűén Franciaországban. A francia püspöki kar minden ősszel több napos konferenciát tart Lourdes-ban, ennek anyagát, nyilatkozatait, határozatait könyvben is kiadják. 1973-ban az egyik tárgyalási pont ez volt: Mindenki felelős az egyházért. A világi hívek feladatairól volt szó, és sor került az addigi kezdeményezések ismertetésére is. Ezek fejlődéséről egy új folyóiratnak: Keresztények együtt (Chrétiens ensemble) 1980—81. évi számaiból a következő adatokat közöljük.

Állandóan ott tartózkodó lelkipásztor hiányában 1100 plébánián tartanak — rendszeresen vagy alkalomszerűen — vasárnapi istentiszteletet világiak vezetésével. (Ezek megfelelő szervezéséről már 1979 novemberében volt Lyon mellett 3 napos tanácskozás.) — Említettük a felnőttek és fiatalok keresztségének jelentős számát. Ezek általában nem csupán egyénileg készülnek föl, hanem tagjai lesznek egy-egy „katekumen-közösségnek”i amely gondos93