Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 1. szám - KÖRKÉP - Várszegi Asztrik: "Eleven kövek módjára..." (1Pt 2,5)
ezek a kifejezések. Ebben a furcsa tükörországban csak úgy juthatunk felfelé, ha lefelé indulunk, úgy pillanthatjuk meg a csúcsokat, hogy egészen mélyen, a földhöz közel, a valóság talaján keresünk és úgy juthatunk egy lépést előre, ha nem kifelé, hanem befelé, belső útjainkra indulunk. A költő szavával: Aki azt hiszi, lát, vak. Aki azt hiszi, jó, gyűlöli testvérét. Ki igaznak tartja magát, megfagy. Csak a vak fog látni. Mind nyomorunktól sóvárgunk, mert egyetlen igaz van. (Vasadi Péter) Idézzük csak fel Jézusnak a farizeusról és a vámosról szóló paraboláját. A templomban imádkoznak mindketten. Elöl áll a farizeus és hálát ad Istennek, hogy nem olyan mint a vámos. Elsorolja Istennek benyújtandó számlája önmegváltó tételeit. A vámos hátul áll meg, szemét lesütve bűnösnek vallja magát és Isten irgalmát kéri. A farizeus az evilági tökéletesség-eszmény típusa, a vámos a jézusj tökéletességé. Jézus szava ítélet is egyúttal: „Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza; az nem. Aki magát felmagasztalja, azt megalázzák, aki megalázza magát, azt felmagasztalják" (Lk 18,14). Amíg szívünk zugában önmagunkat egy kicsit is az igazakhoz, erősekhez, gazdagokhoz soroljuk, nem találtunk még igazán Krisztusra, megtérésünk még nem történt meg. Lelkiségünkben, annak mérésében egyetlen kritérium van, a „gyümölcseikről ismeritek meg őket” (Lk 6,44) kritériuma. ,,A Lélek gyümölcsei viszont: a szeretet öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” (Gál 5,22). „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké” (Zsid 13,8) Krisztus személyi ereje áttöri a történelmi tér és idő korlátáit. Eseménye, — hogy köztünk járt és jár — olyan erős, hogy most is magával ragad, ha valóban éhezem és szomjúhozom az igazságot. Lehetőségem nyílik, hogy szeretetében újjászülethetek „értéktelen életmódomból" (ÍPt 1,18). Benne magamra találva, élő kőként (1 Pt 2,5) épülhetek rá „lelki házzá, szent papsággá" (uo.), hogy aztán Istennek tetsző lelki áldozatokat hozhassak Jézus Krisztus által. Krisztus szőlőtő, aki táplál, a Jó Pásztor, aki vezet, benne van életem. Ebben a rátalálásban, megvilágosodásban és átalakulásban, melyet a Biblia nyelvén megtérésnek, metanoianak nevezünk, nem marad más vágya az embernek, mint hogy „ugyanazt a lelkü- letet ápolja magában, amely Jézus Krisztusban volt" (Fii 2,5). A spirituális irodalomban könyvek, cikkek közt tallózva mindenki megtalálhatja igénye és és vágya szerint a kedvező tanácsot. A lehetőségek végességükben is végtelennek bizonyulnak, hatásuk azonban már nehezebben mutatkozik. A kételkedőknek igazuk van: nincs biztos recept. A divat szerint keresők ugyancsak hamar elcsüggednek. Az igényesek pedig olyan követelményekkel állnak elő, mint például külön lelkiéletre szánt szabad idő, medi- tációs terem, lelkigyakorlatok stb. Sokak számára ez elérhetetlen. A spiritualitás spiritualizá- lása lega'ább olyan zsákutca, mint elhanyagolása. Olyan lelkiséget keresünk, amely egyszerű, hétköznapokban megvalósítható, amelyhez nem szükséges külön kelléktár. A minden keresztény embernek szóló lelkiséget keresve a Hegyibeszédhez kell újra visszatalálnunk. Ez sugározza azt a lelkületet, amely Jézus Krisztusban is volt. Hiszen Jézus Isten megtapasztalását, közelségét ígéri a szegényeknek, szomorkodóknak, éhezőknek, üldözötteknek és kitaszítottaknak (Mt 5,3—11) és mindezt nem túlvilági jóvátételben, hanem már most nyomorúságuk kellős közepén. Uqyanennek a misztikus megtapasztalásnak részese Szent Pál apostol is, amikor így ír: „Kedvem telik a Krisztusért való gyöngeségben, gyalázatban, nélkülözésben, üldöztetésben és sanyargattatásban, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor 12,10). Gyöngeségében él igazán, vidám és másokat gazdagító, nincs- telenségében gazdag (vö. 2Kor 6,9—10). Olyan ember tapasztalata ez, aki vallásos meggyőződéséért fogságot, szenvedést vállalt, annak tapasztalata ez. akinek élete a másokért végzett munkában égett el. Tökéletes jézusi mintájú élet volt, hiszen a Mester is az engedelmességben nyújtott áldozat legvégső határáig elment. A pünkösdi szekvencia szerzője néhány évszázaddal később szintén ezt a tapasztalatot fogalmazza meg: 43
