Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 1. szám - KÖRKÉP - Vasadi Péter: A lelki megújulás jeleiről
újult lelkiség sem tesz mást, mint erőért könyörög és világosságért, s talán ezután sem kap többet, mint eddig, de amit megtehet, meg akarja tenni. Mi az? A világ külső megoldhatatlanságából megérti, hogy az igazi lelkiség útja befelé vezet, bent tart meg az, ami kívül hiányozni látszik. Nyugtalanságunk fölfedezteti velünk az új lelkiség jeleit. Mik a lelkiség megújulásának jelel? 1. Először és mindenek előtt Krisztus keresztje. Nem lehet ránézni, elébe állni, magasra emelni vagy lila lepellel lefödni, megcsókolni vagy letérdelni előtte anélkül, hogy ne akarnánk mély eltökéltséggel, hittel, szelídséggel és belátással megtérni, lélekben megújulni. Krisztus a megújulni akaró lélek hitének forrása, értelmének fö!kiáltó jele, szellemének iránytűje. Belőle, Benne megújulni annyi, mint „fület, szemet" szerezni, ha eddig nem bírtunk, annyi, mint kinyitni a „szív fülét”, a „lélek szemét”, annyi, mint élesebben hallani, világosabban látni. A Benne kifejeződő Lélek szentségéhez, nagyságához és érvényességéhez képest minden emberi szellemiség mindig állandó megújulásra szorul. De éppen ez a vonzottság az emberi lélek feszítő ereje, bármi csekély is az eredménye. 2. A megújult lelkiség jele a lélek sugárzása. Nem kell ezt mondani. Mindnyájan találkoztunk már vele. A megújult ember lelkisége olyan fénykört vet, amely elfeledteti velünk keserű tapasztalatainkat, elégedetlenségünket, önvádunkat, olykor görcsös erkölcsiségünket; a megújult lélek egészen Krisztusé. Benne őt magát alig látjuk, alig ismerjük föl. Ennyi „csak". Előtte lelohad már-már kényszeres fogalmazó készségünk, az okok bonyolult keresése okoskodásnak látszik, hiszen ő mindent, ami jó, életével bizonyít. Mellette átéljük az egyház kezdeteinek lelkesítő tisztaságát, személyében történelmi kölöncök nélkül és engedelmesen simulnak egymás mellé az egyháztörténet szakaszai, ő összeköt és el is választ, fölülmúl és mégis „alul” áll, szívében együtt él az érvek „tigrise" és alázatosság „báránya". A megújult ember lelkisége szent. Ö „az érték, a méltóság, az erő” krisztusi követe (P. Nellas). Magatartása ráirányítja a figyelmet a megújulás jeleire; ahogyan ő értelmez, az a megújulás értelmezése. Számára a keresztség, az imádság, az áldozás az, ami a Krisztusba-merü- lés eltörölhetetlen jegye, nem pedig esemény, amelynek társadalmi vagy néprajzi következményei vannak. Az imádság nem kötelező föladat, hanem a szellem élete, amit meg-meg- szakítanak — ha megszakítanak! — egzisztenciális szükségleteink. Az áldozás a teremtett — és a Krisztus által újjáteremtett — világegyetem legnagyobb ajándéka. Benne az történik, amire ez a világegyetem fölsokszorozva sem volna képes önmagától; Isten belebocsátkozik az Imágójá-ra teremtett emberi lélekbe. Ez egyedülálló, utánozhatatlan, minden egyes esetben végtelen értékű találkozás és cselekedet. A megújulás gyökere és gyümölcse. Vetőmagja és virága. 3. A megújulás jele a lélek növekvő érzékenysége. Nemcsak a tapasztalata nő, hanem a látótere, látásának mélysége, érzékelésének finomsága, reakcióinak rezzenékenysége. Minél jobban beletestesül Krisztusba — a lélek Krisztusba ojtódásáról beszélünk, benne találja meg célját, erejét, mozgásképességét, energiáit —, annál többet „tud" az egyetemességről s ebben mindazon dolgokról is, amelyek csak percnyi jelentőségűek, s azokról is,-amelyek — bár villanásszerűek — végtelen értékűek. A lélek érzékenysége a szeretet függvénye, akárcsak a figyelem. Azt is mondhatnánk, a kegyelemmel átjártsóg jele; a kegyelem fölpuhítja az ember elnehezedett lelki-szellemi szerkezeteit, tekintetét élesebbé teszi, s nemcsak többet lát, mint eddig, hanem mást is. A növekvő érzékenység az alapokba hatoló belső fejlődés jele, és nemcsak az észrevételekre vonatkozik, hanem az emberi lét kiterjedésére, láthatatlan hatókörének tágulására, bizonyos értelemben a világ „meghódítására” is. S ugyanakkor bent, befelé egyre tisztább egyszerűbb, evangéliumibb lelki-szellemi „lecsapódás” megy végbe; a szentség észrevétlen, de nem észrevehetetlen, könnyű, de nem súlytalan alászállása a lélek „termeiben". Az érzékeny hallgatása beszédes. Figyelme túllátó. Szavai szükségesek, nem keresetten választékosak. Rész'etezésben pontos, de részletei mögött ott lappang az átérzett teljesséa. Az érzékeny akaratán kívül is tud a kicsiségekről, de az egészre koncentrál. Az érzékeny lelket meqkeresi a világ nyomorúsága és öröme egyaránt, ha cellába zárkózik is. Ő átlépkedve kis dolqok halmain, mindiq elérkezik a lényeges dolqok erdei tisztására. Az érzékeny lélek nem kemény,, hanem határozott. Nem jámbor, hanem gyöngéd; ez a nehezebb. 4. Gyöngédsége lelkének különös, mély érettségére mutat. Ebben az érettségben a bűn —• anélkül, hoqy elveszítené megrázó tragikumát — „beilleszkedik” g tények közé, megfosztva misztifikált „többleteitől” s az marad, ami; misztérium, amelybe folytonosan belegabalyodunk, mint eqy szélkergette bozótba. Az érett szellemben helyreállnak az ingatag arányok s a jó iránti ösztönös fogékonysággal megérti a lélek, hoqy ,,a bukás bizonyosan súlyos eseménv volt, de nem volt több, mint egy esemény . .. Nem arról van szó, hogy az ember elkerülheti a bűnt, hanem arról, hogy az ember Krisztusban teljesül be, nem másban, nem más 41
