Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)

1982 / 1. szám - KÖRKÉP - Vasadi Péter: A lelki megújulás jeleiről

szabad szeleibe. Mert könnyű az unalomig ismételgetni, hogy a Szél ott fúj, ahol akar, de ha netán körülöttünk vagy még inkább bennünk akar, akkor gyorsan begombolkozunk. Akkor bizony fúhat... P. Nellas idézi Jézus Krisztus szavait: „Aki nem születik... Szentlélekből, nem mehet be Isten országába...", mert aki testből születik, az csak test, aki azonban Lélekből, az lélek.

Lélekből, lélekben kell új/ászületnünk, hogy levethessük a test nyűgöző kényszerét, vagyis a környező fizikai világ nyomását, félelmeinket, rövidlátásunkat, a lélekkel egyezni képtelen világi törekvéseinket, a kisszerűség (ortodoxnak látszó) visszahúzódását, ürességünket, unaloműző szórakozásainkat. Egyszer már igazán rá kellene kérdeznünk belső nyomorúságainkra anélkül, hogy rögtön fölmentő idézeteket sorolnánk elő, s ezzel egyszeriben ki is fogjuk a szelet — bűnbánatot megelőző — bevallásunk vitorlájából. Hogyan lehet az, hogy — a hívek közt éppoly gyakorisággal, mint papjaink között — minden másról szívesebben esik szó, mint vallásunk, hitünk emberségünk titkairól? Hogy Bonhoeffernek azt kellett mondania: kiver az izzadtság, ha a szentségekről keresztények között meg kell szólalnom. Gyakran tapasztaljuk, hogy udvarias, közömbös vagy szellemileg-lelkileg éhes nem-hivők — kutató érdeklődéssel a szemükben — figyelmesen hallgatják, amit hitünkről, hitünk titkairól mondani tudunk nekik. Pedig hányszor fölcsattanhatnának ingerültségükben, hisz bennfentes biztonsággal adjuk elő azt, amiről vallanunk kellene előttük, amit életükben nem hallottak. Miért nem igyekszünk az ő nyelvükön beszélni velük ahelyett a nyelv helyett, amelyet már magunk is üresnek, megúntnak ítélünk? Miért nem kutatjuk az új kifejezés lehetőségeit, amikor tudjuk, hogy ennek a hiánya s kenetességünk tömeqeket tart távol Krisztus evangéliumától? Vagy ha evangéliumától nem —mivel Krisztus örökké új nyelven beszél — egyházától igen. Az új nyelvhez nem eddig soha nem hallott új magyar szavak kellenek, hanem a meglévő szavak jelentéstartalmát megújítani képes megújult lelkiség szükséges, amelynek „húzásában" új erőt s lendületet kapnak a megszokott szavak. A megújult lelkiség pedig megújult gondolkodásmódot s életmódot föltételez ...

Miért hiányzik közülünk oly föltűnően a csönd, amely éppen arra való, hogy benne újuljunk meg, belőle táplálkozzunk? Ki hiszi ezt el igazában? A csönd, többségünk szemében — hiba, a folyamatosságban bekövetkezett defekt: mi ugyanazt hisszük, mint az átlagos színvonalú tömeg, hogy aki fönnakadás nélkül sokat beszél, az tud. Annak van igaza. — Mi ez a — szakmai ártalomnak nevezett — verbális fertőzöttség bennünk, ami azt sugallja, hogy amit kimondtunk, az létesül is? Holott éppen ezért kell valamit annyiszor kimondani, mert nem történik meg. Kimondtuk s ezzel le van a gond. Pedig a lehető legkeservesebb ellentmondás vállalása az igazán igehirdetői, profétikus föladat, hogy tudva tudjuk ezernyi teremtő erejű kimondás után sincs aratásunk, mert titkos értelmű igék vannak a szánkon. Mégis, az új meg új kimondás új meg új öröm. Nem az a dolgunk, hogy lessük a beérést. Vetésünk tudtunkon kívül érik be, legalábbis mindig meglepetésünkre; Istennek vetünk... Verbális lertőzöttségünk a lelkiismeret agyonbeszélt bizonytalanságaira mutat. Amíg beszé'ek, nem lehet kínos kérdéseket föltenni nekem ... És figyeljük meg ezt a beszédet, beszédmódot; mennyire nem tárgyilagos, mennyire nincs jelen szavaink, mondataink tudati hátterében az ember, a világ, a dolgok, a föladat, a szakma biztos ismerete. Mintha magunkat akarnánk meggyőzni szavainkkal. Nemcsak megengedjük kitérőinket, romantikába hajló vallásos képzeteinket, kisszerű személyességünket hanem szinte elérzékenyülve élvezzük is őket. Aminek az a következménye, hogy a közönség csöndje megtéveszt bennünket, a némaságot helyeslésnek véljük, pedig nem az, — s a nép elégedettséqét előbb-utóbb elvárjuk.

Ez a végkövetkeztetés olykor egész keresztény magatartásunkra jellemző. Gyakran légüres térben lebeg, amit mondunk, s az is, amit következtetünk. Túl könnyen emészthető szellemi étellel tápláljuk a ránkbízottakat, s amikor kiderül, hogy hitéletük nem tud gyökeret ereszteni, s hasonló a késő őszi tócsa jéghártyájához, elcsüggedünk. Miért nem foqjuk népünket darabosabb lelki étkek fogyasztására? Miért kedvezünk akarva-akaratlanul jól öltözködő átlagosságának? Miért félünk attól, hogy kimondjuk: hitükkel legalább annyit kellene foqla'kozniuk, mint az autójukkal, a hétvégi házukkal, a televíziójukkal? Talán nincs akkora értéke, mint ezeknek? . . , Konstatáljuk az ország romló erkölcsi helyzetét, de — illendően — nem beszélünk róla. Kinek jó ez a hallgatás? Nyilvánvaló, hogy a segítség módja nem az, hogy mi is alka'mazkodunk a javak halmozásának tömeqszenvedélyéhez, hanem ennek éppen az ellenkezője. Hirdetnünk kell a sze'lem elsőbbségét, a választás erkölcsiséaéből következő intelligenciáját, s mindenek előtt Jézus Krisztus kegyelmét, ami a lélek az élet, a személyiség szabadságát hozta.

Akárhogy is nézzük, a megújulás igénye abból a beismerésből adódik, hoav erőnk csekély a föladatokhoz képest. Ez a fölismerés örök. Erőnk csekély és az is marad. A föladatot pedig végül is nem mi oldjuk meg, hanem Isten. Ö, és számunkra láthatatlanul. A csekély erő tudata ősi keresztény tapasztalat, Isten határtalan kegyelme alá tartott koldustenyér. A meg40