Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Szennay András: Kilépne-e Jézus ma az egyházból?
már-már elveszítőt. A közös hálaadást, az eukarisztiát végezve Jézusra emlékeznek, aki — hiszen ő mondotta — valóban köztük van, erőforrás számukra. Maguk a hívők, azok közösségei ugyan gyarlók, sőt olykor hűtlenkedők lehetnek, ő, Krisztus azonban mindig hűséges marad. Jézus sohasem hagyja magukra, mindig új életre kelti azokat, akik benne hisznek, akik az ő nevében gyűlnek össze, akik szavukkal és életükkel őt hirdetik. — Igaz ugyan, hogy — emberileg szólva — Jézust elszomorítja, amikor látnia kell, hogy egyháza megosztott, hogy táborokra, szembenálló csoportokra szakad. Vannak abban konzervatívok és progresszívek, vannak merev lefébvristák és elvtelen egykedvűek, egyezkedők. Olykor súlyos mulasztások, képmutatás terheli a hívőket, illetőleg azok közösségét; világiak, papok, püspökök vétkes, elvtelen magatartása okoz a belül- és kívülállók számára problémát. Az egység, a béke és a szeretet helyett az ellehségeskedés lesz itt is, ott is úrrá. Mindezek tények, és mit is felelhetnénk ilyen tapasztalatok nyomán? De vajon ezt látva, tapasztalva Jézus magára hagyja-e övéit? Hittel valljuk, hogy nem. Hiszen így volt már az ő földi életében is. A kiválasztott tizenkettő között is akadt áruló, vitatkoztak az elsőség mia;t, a „szikla" Péter megtagadta őt, sőt sátánként le akarta téríteni megváltást szerző útjáról. Ha mindezzel a saját tapasztalatainkat, botránkozásainkat, a gyenge, erőtlen papokat, püspököket, teológusokat állítjuk szembe, olykor szinte csak ártalmatlan, jelentéktelen eseményeket emlegethetünk. Jézus mindezt földi életében is megtapasztalta, és előre látta. De ő azt is tudta, hogy nem a tudósok, nem a vezéregyéniségek, de még csak nem is a szentek fogják meg ártani, megmenteni egyházát. Tudta, hogy a szántóföldön a gabona együtt nő majd és érik a konkollyal. És azt is tudta, hogy az érlelő, növesztő, az arató ő maga lesz. Jézus nem a már tökéleteseket gyűjtötte és gyűjti egybe, hanem az esendő, bűnös, de mindig megtérésre vágyó, bűnbánatot tartani kész embereket. Sem Jézus környezetéből, sem a mai megélt egyházból nem disputálhatjuk ki a hibákat, a bűnt. Ellenkezőleg, Jézus egyházában szükség volt és lesz a közösség javát szolgáló kritikára. De már teljességgel elhibázott lenne az a szemlélet, mely az egyház történetének kétezer esztendejében — szemetes-kocsi módján — csak a férgest, a romlottat, a hulladékot gyűjtögetné össze és tárná a világ elé. Egy város szépségéből semmit sem von le, hogy abban napon.a összegyűjtik a hulladékot, hogy abban de facto akad a környezetet szennyező szemét is. Az is jelen van, az is tényezője — a csatornák bűzével együtt — a város életének. Semmi sem könnyebb, mint az egyháznak, tagjainak csakis a szemetét, férgesét, botrányait összegyűjtögetni, — és nem a hulladékégető telepre szállítani, hanem újra szétszórni a széles tömegek között. Látjátok, — mondanák az ilyenek — ez az egyház, ilyen az egyház, hát hogyan lehet abban a mai modern, kritikus embernek megmaradni? Hát nem hagyná-e el maga Jézus is ezt az egyházat? Nem kétséges, ha Jézus ma körültekint egyházunkban, abban sok mindent kifogásolhat, — miként az apostolokat is feddte, intette. S vajon kiket illetne ma kritikával? Minden bizonnyal — válaszolnák igen sokan — a pápát, a püspököket, a papokat, azaz az egyház vezetőit. Vajon nem áll-e itt is minden hívőre, de elsősorban az ilyen szemléletű kritikusra, hogy a másik szemében meglátja a szálkát, a magáéban azonban nem veszi észre a gerendát? Vajon a „térjetek meg”, újuljatok meg, nem nekem, nekik, mindannyiunknak szól-e? Vajon az egyházért vállalt felelősséget nem minden egyes megkeresztelt hivő külön is, személyesen is hordozza? Vajon az „engesztelődjetek ki egymással" nem mindannyiunkat érintő fölszólítás-e? Az ilyen és hasonló, lelkiismeret-vizsgá- latra késztető kérdéseket még hosszan sorolhatnánk. Ehelyett — éppen a II. Vatikánum szellemében — egy igen fontos elvet szögezünk le: aki az egyházban bármit is meg akar változatni, meg akar újítani, aki számos „hivatalos döntéssel” nem ért egyet, — annak az egyházban kell maradnia, ki kell tartania abban, elkötelezett életet kell vállalnia, az életszentségre kell törekednie. Így valóban jogot és erkölcsi alapot szerezhet arra, hogy változtatásokat javasoljon, hogy kridkát gyakoroljon, hogy a meglévő bajokra rámutasson, hogy joggal kívánja: végre váltsák valóra a II. Vatikáni zsinat által javasolt reformokat. Aki így jár el, az nem az egyház ellen lép fel, az nem felelőtlenül kritizál, hanem Istennek szolgál, Jézus ügyét szolgálja, mert építeni kívánja Krisztus titokzatos testét. A Krisztus ügyéért vállalt intenzív munka egyébként a leghatékonyabb kritika a krisztushivők közösségének, az egyháznak az életében. Azt sem feledhetjük, hogy aki a papok, a püspökök, a pápa miatt akarna hátat fordítani Krisztus egyházának, az még ma is — húsz évvel a II. Vatikáni zsinat korszakot nyitó eseménye után — rabja annak a téves szemléletnek, hogy „az egyház a papság, a klérus ügye”. Ez a klerikális szemlélet még mindig nem fogja fel, hogy az egyház mi vagyunk: mindannyian, Isten újszövetségi népe, a krisztushivők földön járó, élő közössége. — A címben felvetett kérdésre választ keresve, újabb és újabb kérdéseket vetettünk fel. De folytassuk tovább is egy új kérdéssel: vajon nem akar-e ma valaki épp Jézus kedvéért kilépni az egyházból? Mivel úgy véli, hogy ebből a gyarló társaságból maga Jézus is kilépne, nem érezné jól magát abban, ő pedig Jézusnál kíván maradni, — tehát elhagyja az egyházat. Jézus igen — az egyház nem. Válaszunk — csak a lényeget érintve — 255
