Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Szennay András: Kilépne-e Jézus ma az egyházból?
ez lehet: ha valaki valóban hisz Jézusban, ha nem eltorzított Jézus-képet őriz lelkében, hanem a valóságos Jézus Krisztusét, azét, akit az Újszövetség lapjai mutatnak be számunkra, akkor szeretetel és hálával fog ragaszkodni ahhoz a közösséghez is — az egyházhoz —, mely Jézust és a Megváltóba vetett hitet fenntartotta és kétezer év óta változatlanul hirdeti. A krisztushivők közössége, az egyház nélkül Jézust már régen elfeledték volna. — Ha tehát valaki Jézust kívánja követni, az ő művét akarja kiteljesíteni, az Isten Országának munkásává óhajt szegődni — épp Jézus kedvéért hagyná el az egyházat? Vajon a „je- gyes" — hogy bibliás képpel éljünk — hűtlen lehetne-e a „vőlegényéhez"? És ha valaki mégis kilép az egyházból, elhagyja azt, vajon hová mehet, hol találja meg Jézust — akit állí ólag szeret? Egy új, másik vallásban? Egy új, más egyesületben, szektában? Vajon a „világegyházat", a krisztushivők teljes közösségét, kommunióját el lehet-e választani a helyi kisebb közösségektől és viszont? Vajon az egyes tagok, „testrészek ’ élhetnek-e az egész test, az élő organizmus nélkül? Azonkívül: vajon a test megmaradhat-e a fő nélkül? Nem ismerjük-e, hisszük-e az alapigazságot: ha az egyik tag szenved, örvend vagy gyenge — a többi, az egész test nem vesz-e mindebben részt? Vajon nem osztjuk-e meg egymás örömét, gondját, bánatát és terhét — Jézus össze'artó erejében — mindannyian? (Vö. iKor 12.). És újra a kezdő kérdés: kilépne-e ma Jézus az egyházból? — Nem mutat-e fel az egyház élete olyan ígéretes távlatokat, melyek biztatók? Nem rázta-e le igen sok vonatkozásban — XXIII. János pápa gondolatát ismételve — az aranyport Szent Péter székéről? Nem áll-e — ha olykor még nem eléggé erőteljesen —, de mégis a szegények, az elnyomottak, a békére vágyók ügye mellett? Vajon nem gazdagabb-e számos helyen világunkban pénz és vagyon nélkül, nem áll-e biztosabban így az evangélium talaján, nem jár-e épp ezen az úton, Krisztus útján? Nem vesszük-e észre hogy újra Jézus evangéliuma lesz egyre több ember számára az a bizonyos „fix tájékozódási pont"? — A II. Vatikáni zsinat tanítása kétségtelenül még nem járta át elégé szivün- ket-lelkünket. De vajon erről „a hivatalos egyház” tehet-e csupán, egyedül azt terheli-e a felelősség, vagy sokkal inkább mindannyiunkat, a krisztushivők egész közösségét? Vajon nincs-e elég aktivitási terület, nem adódik-e elég feladat számunkra, melyet még nem aknáztunk ki, még nem vállaltunk, elvégzéséhez még csak hozzá sem fogtunk? Vajon hitből fakadó döntéseink megvalósításán fáradozó keresztényekké váltunk-e? Vajon valóban hivő emberek maradtunk-e mi magunk is, és mint ilyenek akarunk-e tanúságot tenni róla, hogy „Jézus az Úr' ? Vajon épp akkor akarnánk-e hátat fordítani az egyháznak, amikor az újra rálépett a sok fáradságot, erős hitet, önzetlenséget követelő útra, melyen járva képes valódi szeretetközösséggé alakítani önmagát? Minket, akik hittünk és hiszünk Jézusban és a szeretet erejében? — Kérdezzük meg újra: hová is menjünk, ha mégis ki akarunk szakadni az egyházi közösségből, a krisztushivők családjából? Vajon tudja-e, képes-e más közösség hitelesen Krisztus tanítását követni, tud-e más, csakis emberi vállalkozás, csoportosulás feleletet adni az élet nagy kérdéseire? A legfontosabb, életértelmező kérdésekre? Vagy éljünk magányos farkasok módján, vétkeink terhét hordozva, és nélkülözve az egyedül Krisztus által remélt feloldozást? Vajon az „akinek megbocsá!játok bűneiket" vigasza nem az egyházi közösség — olykor nagyon is gyarló, vétkes — lelki vezetőinek szánt feladat? Kilépne-e hát ma Jézus az egyházból? — így kezdtük el a kérdések sorozatát. Kap:unk-e választ, tudtunk-e tudományos igényeket kielégítő választ találni? Nem. Új kérdéseket tettünk fel önmagunknak, melyeknek számát még bőven leheme szaporítani. De a kérdések láncolata talán mégis elvezetett ahhoz, hogy gyors és felelőtlen igen-nel nem fogunk válaszolni, és ilyen választ nem adunk Isten szájába se. Különösen nem, ha figyelmesen végigolvastuk folyóiratunk e számának tanulmányait, s rájöttünk: mennyi minden történt az elmúlt húsz évben és még milyen sok feladat áll előttünk! Feladatok, melyeket a II. Vatikáni zsinat jelöl ki számunkra. Elméleti munka, de még inkább gyakorlati követelmények, az életben valóra váltandó kötelezettségek. A számos kérdés biztatást, bátorítást adhat ahhoz, hogy — minden töprengés és pillanatnyi reményvesztettség után — újra megerősödjünk, és ami ennél is fontosabb: Krisztus szeretetében elmélyedjünk. Mégis, utolsó gondolatunk ne legyen kérdés, hanem hitből fakadó kijelentés: hisszük, hogy szükségünk van az egyházra; hogy a Krisztusban hivők közösségében kell élnünk, halnunk — mert hiszünk Krisztusban. Az egyház ma is jel a népek között, felszólító jel — tagjainak minden gyarlósága ellenére —, mely arról tanúskodik, hogy Jézus Krisz us él. A hivők közösségében él Jézus emlékezete; nem azé a Jézusé, aki élt és meghalt, hanem azé, aki a Népek Világossága, aki maga az Élet, és aki egyedül képes életet adni tegnap, ma és mindörökké. Irodalom: Az elmúlt évtizedben számos hasonló tartalmú írás jelent meg. Elsősorban H. Fries: Glaube und Kirche im ausgehenden 20. Jahrhundert, München, 1979. és J. Ratzinger: Warum ich noch in der Kirche bin?, München, 1^74. c» munkáit használtam fel. y Szennay András 256
