Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Szennay András: Kilépne-e Jézus ma az egyházból?
beleszületett" saját családjába, népébe, melytől életének első indításait, nevelését kapta, ha avval együtt éli át a közös élet, közös sors minden örömét és bánatát, annak nyelvét beszéli, történelmét, kultúráját mintegy örökségként hordozza magával — az ilyen embert elszakíthatatlan szálak fűzik élete végéig családjához, népéhez. És ugyanígy határozza meg a hivők közösségébe, „családjába", az egyházba beiktatott ember életét is a keresztség: egyetlen közös, szétszakíthatatlan „testté” válik Krisztusban minden hivő testvérével, az egyház tagjaival. Természetesen mindenkinek módjában áll családjától, népétől, egyházától lélekben eltávolodni. Lehetséges az is, hogy valaki — miként testi, fizikai rokonságáról, családjáról, — úgy egyházáról sem akar hallani-tudni. Sőt, szidhatja, meg is tagadhatja egyházát. Azt a tényt azonban nem tagadhatja le, hogy hozzá tartozik. Egyházához csakúgy — ha egyszer abba „beletemetkezett" a keresztségben, azaz újjászüle ett Krisztusban, — mint családjához, népéhez. — Dehát mégis: ha Jézus ma itt élne közöt ünk, és látná ezt az őreá hivatkozó, az ő nevére visszautaló közösséget, a közösség tagjainak kisebb, sőt nemegyszer komoly gyarlóságait, bűneit — vajon nem akarná-e elhagyni ezeket az embereket, nem lépne-e ki az ilyen emberekből álló egyházból? Mindjárt a válaszadás elején nem feledhetjük el, hogy Jézus nem úgy „tagja” az egyháznak, mint mi, a megkeresz'elt emberek. Az egyház azoknak közössége, akik hitüket, életüket Krisztusban horgonyozták le, akiknek valódi „tájékozódási pontja” Jézus Krisztus. Az egyháznak tehát nem tagja, hanem forrása, kiindulópontja, életbehívója Jézus. Az egyház Jézusnak műve, melyet ő helyezett a világba, indított útjára, hogy addig álljon és éljen abban, amíg Isten lesz minden mindenben. Jézus az egyház alapjait rakta le, amikor az örömhírt, az evangéliumot hirdette, és fölszólította az őt követőket, hogy az idők végezetéig hirdessék azt a világban. Jézus „alapította' azt a sze- retetközösséget, mely az ő utolsó vacsorája óta újra és újra vele, benne, és az ő erejében gyűlik össze, hogy Megvál ójának halálát és föltámadását hirdesse. Vajon Jézus elszakadhat-e saját művétől? Kiléphet-e abból az egyházból, melyet ő szólított életbe — anélkül, hogy beállna az önpusztítók gyászos sorába? Mit jelentene, mit érne akkor szava: „Én veletek vagyok mindennap a világ végéig" (Mt 28,20). Ezzel azonban a kérdést még nem zárhatjuk le. Sőt, csak most lesz az egyre inkább választ követelő. A kérdés hátterében ugyanis az a gondolat húzódik meg, hogy Jézus a mai egyházban, a katolikus egyházban már aligha ismer önmagára, az ő „testére", az ő művére. Az egyház — nem az eszmei, ideális, hanem — a konkrét egyház, annak tagjai eltávolodtak tőle, az ő evangéliumától, sőt nemegyszer elárulták őt, az ő „ügyét”. Mintha a zsinat utáni egyház a reményüket vesztett emberek társaságává formálódott volna. Reményvesztés tapasz alható azoknál, akik bíztak az egyház stabilitásában, változhatatlan- ságában, hagyományokat őrző erejében, de azoknál is, akik abban reménykedtek, hogy a megújulás eredménye valóban a krisztusi, az evangéliumi eszmékhez való visszatérés, a fölösleges terhek hátrahagyása lesz. Úgy tűnik tehát, hogy mindkét tábor, a hagyomány- őrzők és az újítók egyaránt csalódottak és úgy vélik, hogy ezt a mai egyházat Jézus már nem ismeri el magáénak, magára hagyja, sőt kilép abból. Mindjárt kéznél van azonban a következő kérdés is: ha tehát a katolikus egyházban, vagy egyáltalán, a megosztott, szétszakadt egyházi közösségekben már nem él valójában Jézus Krisztus, ha már nem ha'ékony azokban az evangélium, ha nem Krisztus akarata, elgondolása érvényesül, ha az egyházak legfőbb törvényé nem Jézus szeretetparancsa, — akkor mely közösség az, ahová ma Jézus beléphetne, illetőleg amelyről még ma is elmondhatná: ti hűségesek maradtatok hozzám, kitartottatok mellettem, ti valóban a barátaim vagytok. Nem ismerem ugyan fel az egyházakban saját művemet, köztetek, általalok azonban ma is élek a világban. De vajon ma van-e ilyen szekta, ilyen vallás, ilyen emberi tömörülés, melyben hitelesen él Jézus Krisztus emléke, melyben valóban hűségesek őhozzá, az ő törvényéhez, az ő akaratához? Kiléphet-e tehát Krisztus a ma megtapasztalható egyházból, mivel abban nem ismer önmagára, ott már nem emlékeznek az ő törvényére, nem a szeretet alakítja a közösség éle ét? De'legyünk még konkrétabbak, és tegyük fel a kérdést: hol van ma valóban jelen Jézus? — Minden helyi egyházi kisebb-nagyobb közösség, ahol érvényesen, Jézus akaratához hűségesen ünnepük az eukarisztiát, — valódi Jézus-közösség, valódi egyház. A szó szoros és teljes értelmében az. Nemcsak kis rész az egészből, mivel abban valósággá lesz, eseménnyé, élménnyé lesz mindaz, ami az egyházat valóban egyházzá teszi. Mondhatjuk-e, hogy Jézus egy ilyen egyházi közösségben, mely az ő nevében gyűlik egybe, melyet az ő Istent és embereket átölelő szereete tart össze, — nincs jelen? Vajon elhagyná-e az ilyent, kilépne-e abból? Mi is történik egy valóban élő, konkrét egyházi közösségben? Hirde'ik Jézus evangéliumát, őreá emlékeznek, elsősorban megváltó halálára és föltámadására. Tanúságot tesznek róla telteikkel, életvitellel, hogy Jézus a világ világossága, az ember és a világ reménysége. Az ilyen közösség belső ereje erősíti az egyest, a bizonytalankodót, a reményét 254
