Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Sólymos Szilveszter: A liturgikus megújulás húsz éve hazánkban
ség vezetője, elnöke. Ezt a szerepét hangsúlyozza ki a papi szék, mely fontos szimbólum és nem felesleges bútordarab. A liturgiát végző papnak tudatosan kell törekednie a hívekkel való kommunikáció megteremtésére. Ugyancsak elterjedt az a gyakorlat, hogy mindent maga a pap végez a liturgia körül, mert „így a legegyszerűbb", nem kell másokat sok munkával bevezetni. Ez a régimódi és kényelmes szemlélet elfelejti, hogy a zsinat új egyház-szemléletében a laikusok szerepe jelentősen megemelkedett. A zsinat azt tanítja, hogy a liturgikus ünneplésen mindenki csak azt tegye — de azt igazán tegye — ami reá tartozik (LK 28.). Egy kis gondossággal sok helyen ránevelhetők lennének a hívek arra, hogy maguk tegyék a kitett áldozta'tó tálba az ostyákat, jelezve, hogy ők is ugyanannak az áldozatnak gyümölcseiből részesednek. Hazánkban a hierarchia mintha túlságosan óvatos magatartást tanúsítana a két-szin.alatti ál- doztatás ill. a kézbeáldoztatás gyakorlata körül. Ezeknek jól előkészített és fakultatív jellegű bevezetése hozzásegítene a hívek tudatosabb és elmélyültebb részvételéhez. „A híveink még nem érettek meg erre" elv semmiképpen nem helytálló. — Ugyancsak időszerű lenne már a pax — békecsók átadásának valamilyen jellel (pl. kézfogással) való kifejezése. Egész liturgiánkban hanyatlóban van a szimbólumok, jelek használata, ami mindenképpen szegényedést jelent és a „sermonitis" betegségéhez vezet. Ez áll némileg a testtartások egyöntetű végzésére is. A testtartás egységének közösség-teremtő hatása is van. Kár volt az első, 1969. szeptemberi püspökkari körlevélben a testtartásokra vonatkozóan többféle megoldást adni; a mai hivőt — aki különböző helyeken vesz részt szentmisén — zavarja a testtartások megokolatlan sokfélesége. Eddig talán egyoldalúan sok szó esett a szentmiséről, alig valami a szentségek liturgiájáról és semmi a zsolozsmáról. — Az utóbbi az elkövetkező évek során jelenik csak meg nyomtatásban, éveket veszítve el a zsoltárok körül kiadott hosszadalmas lefolyású pályázattal, melynek sikeressége a Sík Sándor féle fordítással szemben valószínűleg sokak által megkérdőjelezett lesz. A szentségek liturgiája közül csak a bűnbocsánat szentségét említem meg. Itt van a legnagyobb és legtöbb nehézség. A magyar nyelvű feldolgozáson kívül alig történt valami. Maga Róma is érzi a nehézségeket és nyilván azért vette elő a témát az 1983-as püspöki szinódusra. A liturgia eddigi reformja inkább kezdet mint befejezés Szakemberek közt ma már természetszerű ez a merésznek ható kijelentés: A liturgia, az egyház életének ez a központi megnyilvánulása éppúgy nem lesz lezárt soha, mint az egyház élete és az egész teológia. A népnyelvre áttérés magában is nyilvánvalóvá teszi ezt: a népnyelv szükségképpen élő valami, állandó reformot és fejlődést, jelentést kíván. — A liturgikus könyveknek népnyelvre való átültetésével tehát nem fejeződött be a liturgikus megújulás hazánkban sem, ez csupán annak első szakasza. A liturgikus könyveket úgy is felfoghatjuk, mint értékes köveket az építéshez. Az igazi építéshez azonban még több kell. A megújított — nálunk még megújulás alatt álló — liturgikus könyvek nagy lehetőséget adnak, hogy az új könyvek szerinti ünneplés a Krisztus misztériumba kapcsoljon, abban éltető megmerülés legyen. A liturgikus megújulás első fázisát a magyar egyház tisztességgel és nem kis munkával elvégezte. Lehet ugyan kritikával illetni — és nemegyszer joggal - a liturgikus könyvek fordítását, a liturgia nyelvét. Hogy vannak egymással szembenálló nézetek, azon nem kell fennakadni. Az igények és elgondolások sokrétűek. Közös, egymásra hallgató munka sokat javíthat az eddigi szövegeken is. - A papság egy részénél az önkényes újításokkal szemben ugyan kritikát kell alkalmazni, de azt sem szabad feledni, hogy a hierarchia sem elégedhet meg passzivitással és esetleges tiltásokkal, hanem pozitív segítséggel kezdeményezésre, ösztönzésre kell indítania a papokat. Hazánkban — valaki ezt a kijelentést kockáztatta meg — több hátrány adódik abból, hogy a papság passzív és a liturgiában is keveset tesz, minthogy önkényesen újít és kezdeményez. A liturgikus megújulás körüli szemlénket egy hasonlatban foglaljuk össze. A megújítás megkívánja a liturgiában is a forrás megtisztítását, az elvezető csövek felújítását. Az utóbbit már elvégeztük. De azzal nem törődtünk eléggé, hogy a forrás a fontos, a misztérium, melynek a csöveken át áradnia kell és meg kell termékenyíteni az életet. Fel kell tárnunk az ige és rítusok mögötti misztériumot és tudatában kell lennünk, hogy a kutat ásni kell, de a forrás ajándék. Krisztus most is ott ül a kútnál és várja az Újszövetség szamariai asszonyait, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, akik Tőle kérnek élő vizet. Sólymos Szilveszter 250
