Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)

1982 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Sólymos Szilveszter: A liturgikus megújulás húsz éve hazánkban

körében eléggé elterjedt az aggodalom, hogy a népénektár revíziója a valóságos helyzetet nem veszi tekintetbe és a lelkipásztori szempontokat mellékesnek veszi. Itt még korai lenne véleményt, kritikát mondani, hisz a tervezet a maga egészében még az OLT nyilvánossága elé sem került. — Külön probléma az ún. ritmikus ének és zene kérdése. A hivatalos egyházi és zenei szervek ezeknek az igényeknek és törekvéseknek jogosultságát — melyeknek főképpen az ifjúsággal való lelkipásztori munkában nagy a jelentősége —, nem veszik tudomásul, sokszor egyszerűen elvetik. Ennek az a következménye, hogy ellenőrzés, irányítás és nevelés hiányában terjednek és burjánzónak. Több törődés és jóindulatú melléállás bizonyára nívósabb alkotásokat is hozott volna létre. Mert letagadhatatlan, hogy igény van rájuk.

A paphiány okozta probléma: a papok gyakori misézése

Bármilyen ellentmondásnak is hat, a paphiány okozta jelenlegi helyzet közvetve a liturgia méltó és szép végzésének kárára van. A paphiány következtében sok lelkipásztor életében szinte normálissá válik, hogy vasár- és ünnepnap három, sőt több misét is kénytelen mondani; nem kevés helyen a hétköznapi binálás is elég gyakori. Mindez sok esetben azzal jár, hogy a liturgia szivét, az eukarisztia ünneplését a papok gyakran sietősen, fáradtan és lehetőleg leegyszerűsített módon végzik, hogy mindenütt alkalmat tudjanak adni a híveknek a vasár- és ünnepnapi szentmisén való részvételre. Ez a zsúfoltság és hajszolt- ság az oka nemegyszer, hogy a papok maguk sem készülnek fel kellően és nem érnek rá, hogy más közreműködőkkel törődjenek (pl. lektorok, kántorok stb.). Holott a Római Misekönyv Általános Rendelkezései a 313. pontban sürgetik, hogy a miséző az egyes segédkezükkel és közreműködőkkel beszélje meg teendőiket, mert „a szertartások harmonikus elrendezése és végzése sokban hozzájárul ahhoz, hogy a hívek megfelelő lelküleítel kapcsolódjanak be az eukarisztia ünneplésébe.1' — A jelenlegi körülmények közt a misékkel túlhalmozott pap nem használja ki a szabad választás lehetőségeit, a legrövidebb megoldásokat keresi, ez pedig a liturgia bizonyos elszegényedéséhez vezethet. A papság abban az igyekezetében, hogy a híveknek a „misehallgatás” kötelezettségére alkalmat nyújtson, megfeledkezik arról, hogy lassan a liturgia lesz az egyetlen terület, lehetőség, ahol híveink jelentős részével találkozunk. Nagy fontosságú az eukarisztia ünneplését úgy végezni az összegyűltekkel, hogy a Krisztus-misztérium átélése, a keresztény életre való nevelés minél hatékonyabb legyen.

Isten Igéjének ügye a liturgia megújításában

Nézetünk szerint a közel két évtizedes liturgikus megújulás egyik gyengéje hazánkban éppen abban van, hogy Isten Igéje sem elvi, sem gyakorlati szempontból nem kapta még meg az egyház szándéka szerint őt megillető helyet. Pius Parsch meglátása: a liturgikus megújúlás szükségképpen együtt kell, hogy járjon a biblikus megújulással. Ha ez nincs meg, akkor a liturgikus megújulást a külsőség, a felszínesség veszélye fenyegeti. Sajnos, nálunk ez a veszély nagyon észrevehető: sem a papok átlagos biblikus műveltsége, sem pedig a hívek biblikus ismeretei nem kielégítőek. Az új Olvasmányrend terített asztala azért nem táplál, mert a pap nem tudja kellően megtörni, tálalni az igét, nem ébreszt a hívekben igényt Isten igéje iránt. Minden bizonnyal ezt — az egyébként világszerte tapasztalható hiányosságot — kívánta az Ordo lectiorum II. kiadása (1981) némileg ellensúlyozni azzal, hogy az Olvasmányrend elé jelentősen kibővített Előzetes tudnivalókban rámutat Isten igéjének a jelentőségére, kiaknázására. Az ottani elvek átelmélkedése és tanulmányozása segíthetne, hogy a Szentírás iránti bensőséges és élő szeretet a hívekben kialakuljon (Lk 35/4). Az előzőkkel függhet össze az is, hogy a zsinat által ajánlott ige-liturgiák — elsősorban a bűnbánati liturgiák — nem túl gyakoriak. Ezek ugyanis már biblikus vonatkozásban is gondosabb készületet igényelnek, tehát fárasztóbbak, mint egyszerűen felütni a misekönyvet, és elmondani egy misét. A papságnak talán semmi más segítségre nem lenne annyira szüksége, mint olyan kézikönyvre, ahol megtalálja az egyes olvasmányokhoz a rövid bevezetést (lásd Schott misekönyv Lekcionáriuma); azután anyagot az egyes misefajtákhoz, bűnbánat tartáshoz, a hétköznapi Hivők könyörgéséhez, hálaadáshoz stb. Szorosan idetartozik még a lektor-kérdés is. Szemben a bevezetett gyakorlattal, hogy néha egész kis gyermekek olvassák fel, gügyögik el Isten igéjét, — aminek természetesen a jó szülők örülnek — mindenképpen az lenne Isten igéjéhez méltó, hogy a felolvasás hitvalló és jól begyakorlott felnőttek szolgálata legyen, — a ministránsok aktív bekapcsolására is több gondot kellene fordítani, különben csupán a „fényt" emelik. Még néhány olyan fogyatékosságra mutatnék rá, amelyek a papok kellő liturgikus képzetlenségén avagy kényelemszeretetén múlnak. — Nem kevés papból hiányzik a tudat, hogy ő az összegyűlt közös249