Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Cserháti József: A zsinat utáni pasztorációs törekvések és megvalósítások
lyeztek kilátásba, amelyek megvalósítása a későbbi erőfeszítésektől és a mindenkori élethelyzetektől függ. Tréfásan szokták mondani: a zsinat különös pünkösd volt, túl erős vihar lepett meg bennünket, sok port is kavart fel, amit alig győzünk kitörölni a szemünkből. — A megújulás hívei ma is azt a tüzet keresik az „új pünkösdben", amely számukra mint a Szentlélek karizmatikus kiáradása itt is, ott is tapasztalhatóan érezteti hatását. Az egyház élete és tanítása csak az apostoli hagyomány folytonosságában állhat fenn. Ha tehát a zsinat új meglátásait és korszerű megállapításait egybefoglaljuk, semmiképpen sem állíthatjuk, hogy azok abszolút értelemben, hanem, hogy csak relatív tartalomban vagy hangvételben jelentenek valamiféle újrakezdést vagy előlrőlkezdést. Az egyház XXIII. János pápa által beígért tavasza nem következett be. Ma óvatos fogalmazással azt állapítjuk meg: életképes zsengékről szólhatunk csupán és nem gyümölcsökről, — mégis ezek a zsengék foglalják magukban a jövő ígéretét. Mondottuk már, hogy az egyház egyoldalú, jogi koncepciója után meg kellett találni az egyház teljesebb, tökéletesebb, élő szervezet alakjában megjelenő képét. Az egyház látható földi és emberi jelekkel felruházott vallási közösség, tehát törvényes keretben megjelenő intézmény, de ugyanakkor láthatatlan, természetfeletti elemekkel telített kegyelmi valóság is. E kettősség teszi lehetővé az egyház szentségi értelmezéséi: az egyház a természetfölötti kegyelem, a bennünk megvalósítandó krisztusi élet látható jele és ennek közvetítő eszköze. A szentségek:»jelek, amelyek krisztusi rendelés szerint természetfeletti kegyelmet közvetítenek. E szentségi értelmezés szerint az egyház üdvösségi rendeltetése és célja az embereket Istennel és egymással egyesíteni: ,,A jelen idők viszonyai különösképpen sürgőssé teszik az egyháznak ezt a feladatát, mert fontos, hogy az emberek, akiket egyre szorosabbra fűznek össze a különféle társadalmi, technikai és kulturális kötelékek. Krisztusban is elérjék a teljes egységet.”5 Nem egy zsinati atya saját bevallása szerint csak a zsinati aulában döbbent rá az egyháznak emberi, földi életet és termé'szetfölötti lelkiéletet egyesítő, élő szervezet alakjában megjelenő valóságára. Ezért is nevezhetjük az egyházat „ős-szentségnek”. Az egyház e teljesebb szemléletének megértése döntő lelkipásztori feladat ma is. Ha csak egyoldalúan azt tudjuk, hogy az egyház valamilyen egyesülethez hasonló társulás, akkor keresztény életünk nem lehet tökéletes, mert csak külső tevékenységekben, szertartásokban és szokásokban nyilvánul meg. Ezért kell az egyház szentségi mivolta felől is rámutatni a legfontosabbakra. A zsinat konkrétebb eredménye a liturgia, a keresztény kultusz megújítása volt. A keresztény istentisztelet Jézus Krisztus Isten-emberi titkának szentségi megünneplése, vagyis megemlékezés Jézus életéről, haláláról, feltámadásáról, mennybemeneteléről és részesedés mindezek gyümölcseiből, vagyis azonosulás az értünk meghalt és feltámadt Krisztussal. Régebbi istentiszteleti rendünk ezt írta elő: vasárnapi kötelezettségünknek eleget teszünk, ha jelen vagyunk a szentmisén és imádkozunk. Ma azt mondjuk, hogy cselekvőleges, tudatos bekapcsolódás szükséges, vagyis a szentmisét a pappal együtt imádkozzuk. Kétségtelen, hogy az egyházfogalom szentségi szemlélete indította el az ökumenizmust, a keresztény testvérekkel való találkozás nagy mozgalmát. Akik meg vannak keresztelve, azok organikusan valamilyen módon mind az egyház kegyelmi közösségében állnak. — Ebben gyökerezik a helyi egyházak hitegységének konkrétebb értelmezése is, a laikusok, a világi hivők szolgálati jelenléte és szerepe az egyházban, ami a hivők általános papságának tágabb értelmezésében is új távlatokat kapott. — Innen vett új lendületet a Szentirás nagyra értékelése és széles körű olvasása. Az apostoli cselekvésre mozgató egyházkép adott új indítást az egyház missziós munkájára, a minden emberért vállalt felelőssége újraértékelésére. A helyi egyházakban, mint a konkréten megvalósított kegyelmi közösségben megtapasztalható lett a Szentlélek tevékenysége. A Lélek kegyelmi kiáradása indította el a bázisokat, azokat a kis csoportokat, amelyekben a hivők igazi őskeresztény tudattal „egy szív, egy lélek’ akarnak lenni. A helyi egyházak valóban életre keltek és új vitalitásban a jövő egyházát építik. A karizmák, az egyház közösségét építő kegyelmek egyre inkább nyilvánvalóvá lettek; a bázisok alapvető, minden hívőt egybefoglaló szolgálata kézenfekvővé vált. A tudatos közösségi ökumenikus törekvések nemcsak a külön élő keresztény testvéreket, hanem minden jóakaratú embert az emberiség nagy problémáinak megoldása érdekében új cselekvésre indítanak. A zsinat szemléletében és keresésében elsősorban az ember, a testből és lélekből álló ember került előtérbe, illetőleg a középpontba. A modern ember megmentésének és meg- gyógyításának problémája új feladatok vállalására hívta ki az egyházat. Az egyház történelmi jelenvalóságában a többi egyházzal és a világvallásokkal együtt vállalja a mai átalakulni akaró világ érdekében a nem könnyű próbatételeket.6 198
