Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Cserháti József: A zsinat utáni pasztorációs törekvések és megvalósítások
biblikus képből felépített egyházfogalomra — mint kiinduló és eligazító alapra — vezethető vissza a zsinat minden munkája. Korábban az egyház intézményes mivoltát hangsúlyoztuk, és azt tanítottuk, hogy az egyház „societas perfecta", az emberi társulás minden követelményének megfelelő vallási közösség, amely a papi vezetők és a nem felszentelt világi hivők egyenlőtlen, vagyis „hierarchikus" tagoltságából tevődik össze, és amelyben isteni rendelkezés alapján más jogokkal rendelkeznek a klerikusok és másokkal a laikusok. Döntő jelentőségűvé vált, hogy e nézeten túljutottunk. A II. Vatikáni zsinat a korábbi egyoldalú jogi szemléletet maga mögött hagyva a keresztény létvalóságot ismét a keresztségben kapott istengyermeki kegyelem valóságában látta, mert ezt sugallja az evangélium és a régi szentatyák tanítása is. E szinten minden keresztény ember, — legyen az egyszerű hivő, pap, püspök vagy pápa — egyenlő. A zsinati teológia eme egyenlőség szolgálati strukturáltságában, az egymásért-levésben építette fel az egyház láthatatlan belső kegyelmi életközösségét, majd a kifelé is látható intézményes, törvényekre helyezett alkotmányos szerkezetét és tevékenységét. Ez az új egyházi szemlélet nem jelentett törést a régi felfogással szemben, csupán annak biblikus alapjait helyezte mélyebbre és tette életfakasztóvá. Ezzel új légkör és új dinamizmus alakult ki, mely véget vetett a lelki individualizmusnak, az egymástól való elkülönülésnek. Ez az „új" egyházkép a hívőket az egymás földi és túlvilági boldogulásáért vállalt önfeláldozásra indítja. Az egyház jogi szemléletében mindent elfogadtunk kérdezés és kétkedés felvetése nélkül: a változatlan és változhatatlan dogma biztonságában éltünk. Ma viszont az egyház intézményes biztonságát is nem annyira a jogi megalapozásban, hanem inkább a személyes szentség és a tanúságtevő élethitelesség megvalósulásában látjuk. A zsinat elsődlegesen nem az egyházat mint ilyent kívánta a lelki restaurálás előterébe helyezni, nem is hozott valamilyen új alkotmányos tervezetet, hanem az egyházban, az egyház által titokzatosan tovább élő Krisztust állította ismét a középpontba, hogy a „Krisztus- középpontúság"-ból kiindulva a liturgiát, az eukarisztikus áldozatot és a szentségeket új lelki tartalommal töltse meg. Tehát mindenekelőtt a lelkek új formálásáról, életszerűbb képletek kereséséről volt szó. E pasztorális vonal világosan végigkövethető a zsinat minden dokumentumában: a lelkipásztori munka alapja az örök üdvösségi terv megvalósítása, a Krisztussal való azonosulás a tanításban, a szentségek kiszolgáltatásában és az egyházi közösségi élet megteremtésében. E nagy vonalban valóban nem volt szükség arra, hogy önálló dogmákat definiáljanak; ezért nincsenek is kánoni megfogalmazások és nincsenek anatémák, mint ahogy ezek még az első Vatikánumban szerepeltek. A „Krisztus-középpontúság” mélyebb, életszerűbb értelmezésével függ össze az egyház ökumenikus távlatnyitása a többi keresztény testvér, és általában a többi vallás és minden ember felé. A zsinat egyháztana nem azonosította a látható, hierarchikus egyházat Krisztus titokzatos testével. Valamikor a látható és láthatatlan egyházról beszéltünk, ma inkább Krisztus Isten-emberi valóságában az egyház külső és belső arculatát értelmezzük úgy, hogy mind a kettőnek megvan a saját létvalósága. Az egyház belső és külső oldalainak megkülönböztetése lett az ökumenizmus egyik legfontosabb teológiai alapja; aki ugyanis a kegyelmi egyháznak tagja, annak nem kell szükségképpen a látható intézmény, vagyis a római egyház tagjának is lennie. A katolikus egyházon kívül is megtalálhatók az igazságnak és a megszentelődésnek értékei, amelyek belső, lelki energiával a mind teljesebb krisztusi egység felé vezetnek. Az ökumenizmus feladata az isteni és egyházi elemek felkutatása és egybefoglalása a többi keresztény felekezetben, de egyúttal minden vallásban is. A zsinati atyák imádságban egyesülve és a hit által felvetett reflexiókban ilyen kérdéseket tettek fel: milyen legyen a mai hivő hitmagatartása és hitélete; hogyan alakuljon az egyházhoz és a világhoz való viszonya? Ez a gyakorlati életet szem előtt tartó beállítottság determinálta a zsinat minden kijelentésének minőségét: pasztorális tartalom és jelleg, mely viszont sohasem nélkülözte a doktrinális alapot, a szentírási, dogmatikus hátteret. A zsinati dokumentumok szinte tudatosan kerülték a megszokott dogmatikus stílust és inkább „üdvösség-pedagógiát foglalnak egybe, — nem annyira tanítói, hanem inkább nevelői jelleggel.4 Ennyit kívántam egybefoglalni a II. Vatikáni zsinat pasztorális és ökumenikus alaptörekvéseiből és célkitűzéseiből. A következőkben szeretném megkérdezni a mindannyiunk számára kötelező felelősségtudattal: mi valósult meg a zsinat törekvéseiből, hol tartunk ma a zsinat célkitűzéseinek végrehajtásában? Két évtized a zsinat után A húsz évre mérlegelőén és kritikusan visszatekintve első megállapításunk: a zsinat pozitív eredményeket tudott felmutatni, mert az egyház életét valóban új erők hatják azóta át. Kész formulák és receptek helyett azonban a zsinati dokumentumok inkább csak ígéreteket he197
