Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 3. szám - KÖRKÉP - Roth, Gottfried - Endreffy Zoltán (ford.): A terápia - istenszolgálat (A lelkipásztori orvostan megfontolásai a gyógyítás teológiai helyéről)
tetett és az is marad; a nagyobb fokú egészség, tökéletesebb rend és a betegség kisebb veszélye, közeledés a teremtés egykor zavartalan rendjéhez. A gyógyítás jellé, a betegségtől és szenvedéstől mentes eljövendő üdvösség szimbolikus elővételezésévé lesz. A gyógyítás istenszolgálatként először is úgy értelmezhető, mint Isten megbízásából, Isten szolgálatában történő gyógyítás. De ha a gyógyítás tökéletesebb rendet tesz lehetővé, amely a korábbi állapotnál kevésbé veszélyeztetett, akkor az orvosi státus már pusztán azáltal új jelleget kap, hogy annak az emberi életnek mozzanata, amely voltaképpen vándorlás Isten felé, még ha szertefoszlik és porrá lesz is az emberi élet végén az ember tér-időbeli alakja — et in pulverem reverteris — és visszatérsz a földbe. Ha (a szentségekhez hasonlóan) úgy fogjuk fel a szentelményeket23, hogy azok a hús-vér embernek az egyház kézzelfogható közösségében megvalósított értelmes és önmagukban áldásos vallási ténykedései, akkor a szentelményekkel hozhatjuk rokonságba a betegek gyógyítását is mint olyan történést, amely a teremtésben, a teremtés emberi szférájában, a beteg emberben megy végbe. Ekkor új értelmet, új rangot kap a természettudományos orvostan értelmében vett betegqyógyítás is: a gyógyítás Isten szolgálatában történik, mint ahogy így történt egykor példaszerűen a bencés szerzetesi kórházakban, és ez valósul meg ma is sok olyan kórházban, amelyet határozottan keresztény szellemben vezetnek. De ha tudatosan isteni megbízás alapján gondozzák a betegeket, akkor az ilyen gyógyítás valami mással is rokonságban van: nevezetesen a betegek kenetének szentségével: „Jak 5,14 szerint az egyháznak a súlyos betegekkel kapcsolatos szolgálatáról van itt szó: imádságával az egyház az ő gyógyulásukat és üdvösségüket kéri és eszközli ki. Az egészség helyreállításáért mondott imádság itt semmiképpen sem üres formula. Szabad és kell is könyörögnünk jelként felfogható gyógyulásért, még ha Istenre kell is bíznunk kérésünk meghallgatásának módját... A beteg minden esetben számíthat az üdvösség jelének érezhető és számára csodálatos hatásával."2,4 Az áldással és a betegek kenetével való rokonság jelöli ki a gyógyítás helyét Isten szolgálatában; a tudatos terápia, amely Isten felé vándorló lényt lát a betegben, vallási vonatkozást ad a gyógyító folyamatnak az Istenhez való közelség síkján, és ezzel istentiszteleti jelleget ölt. összefoglalás: A „Christus medicus" korai keresztény gondolatából, valamint a bencés kolostori orvoslás alapeszméjéből indultunk ki, mely szerint a beteget fel kell venni a civitas christiana-ba, majd ennek alapján megalkottuk - az objektív betegségfolyamat és a szubjektív betegségélmény bevonásával - a betegség általános fogalmát. Ezután felállítottuk az emberi betegségek tipológiáját: szomatikus betegségek, pszichiátriai kórképek szomatogé- niája, neurózisok és pszichoszomatikus megbetegedések értelmében vett pszichogén betegségek, valamint noogén, illetve egzisztenciális neurózisok. Ezzel a többrétegű tipológiával állítottuk szembe azután a gyógyítás formáit: szomatikus terápia (gyógyszeres terápia, pszichofarmakonokkal történő kezelés, sebészi beavatkozások), a pszichoterápia különféle formái, és utaltunk a gyónásra, valamint a lelkigondozó beszélgetésekre is. A hit bizonyossága alapján, mely szerint a beteg ember útban van Isten felé, a gyógyítás mint a felborult rend helyreállítása magasabb rangot kap, apologetikus, főképpen pedig eszkatologikus jelleget ölt, mivel lehetséges valamilyen későbbi, végérvényes rend, amelyet a gyógyulás példaszerűen, szimbolikusan elővételez. Ebből a szemszögből nézve a gyógyítás folyamata rokonságba kerül az áldásokkal (szentelményekkel) a betegek kenetének szentségével, és ez az Istenhez való közelség adja meg a gyógyításnak, mint olyan folyamatnak a méltóságát, amely Isten megbízásából és szolgálatában történik. Jegyzetek: 1. Gottfried Roth: Ein früher Wiener Beitrag zur Rezeption Thomas von Aquins in der theoretischen Medizin. Beitrage zur Wiener Diözesan Geschichte 21 (1980) 4 kk. — 2. Eusebius: Hist. Eccles. VII. 32, 33. — 3. Paracelsus: Theophrast von Hohenheim, Sämtliche Werke. K. Sudhoff kiadásában, X. köt. 70 I. - 4. Bernhard Häring: Heilender Dienst, Ethische Probleme der modernen Medizin. Mainz 1972. 136. I. - 5. Franz Büchner: Vom geistigen Standort der Medizin, Freiburg/Br 1957. 90. kk. — 6. Hans Asmussen: in: H. Gauly (9) — 7. Eduard Thurneysen: in: H. Gauly (9) — 8.. Dietrich Stollberg: Therapeutische Seelsorge. München 1969. — 9. Herbert Gauly: Was macht ein Gespräch zum Seelsorgsgespräch? Lebendige Seelsorge 26 (1975) 137—150. I. — 10. Gottfried Griesl: Das Beichtsgespräch und seine therapeutische Wirkung. Lebendige Seelsorge 30 (1979) 358—361. - 11. Gottfried Griesl: Auf dem Weg zu einer pastoralen Anthropologie. Arzt und Christ 19 (1973) 107—112. — 12. Jakob Klaesi: Psychoterapie in der Klinik. Monatschrift für Psychiatrie und Neurologie 124 (1952) 334-353. - 13. Hans Asperger: Biologische Grundlagen der Willensfreiheit. Arzt und Christ (Wien) 2/1952. 3—13. — 14. Francis MacNutt: Die Kraft zu heilen. Das fundamentale Buch über Heilen durch Gebet. Graz-Wien-Köln 1979. (3. kia171
