Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 3. szám - KÖRKÉP - Cselényi István Gábor: Üdvösségünk - a szentek közössége
dós) — 15. Franz L. Schleyer: Die Heilungen von Lourdes. Eine kritische Untersuchung. Bonn 1949. 196. — 16. Rudolf Allers: Heilerziehung bei Abwegigkeit des Charakters. Köln o. J. 7. — 17. Gottfried Roth: Zur ideengeschichtlichen Bedeutung der frühmittelalterlichen Klostermedizin. Atti prim, congress. Europeo di Storia Ospital. Regg. Emil. 1960. 1080-1086. 18. Heinrich Schipperges: Sorge um den Kranken und Dienste am Kranken. Arzt und Christ 26 (1980) 130. — 19. Bernhard Häring: Id. (4) 142. — 20. Bernhard Häring: Id. (4) 143. — 21. Franz Büchner: Id. (5) 28. — 22. Aquinói Szent Tamás: Summa theologica. Salzburg—Leipzig 1940. 60. — 23. Karl Rahner— H. Vorgrimler: Kleines Theologisches Wörterbuch. Freiburg— Basel—Wien 1961. 320. — 24. Jakob Kremer: Heilt Kranke, treibt Dämonen aus. Arzt und Christ 23 (1977) 15. Fordította: Endreffy Zoltán ÜDVÖSSÉGÜNK — A SZENTEK KÖZÖSSÉGE A mai háttér Manapság sokat hallunk a túlvilágba vetett hit válságáról. Felmérések azt mutatják, hogy még a keresztényeknek is csak mintegy a fele hisz a halál utáni életben, csak jó harmada a mennyben, annál is kevesebben a testi feltámadásban.1 Ennek a válságnak sok összetevője van, így a világkép vagy az emberről alkotott kép átalakulása. Szerepe van azonban annak is, hogy az eszkatológia individualistává váit, s amikor korunk embere felfedezi a közösség értékrendjét, kiáll szűkebb vagy tágabb környezete, népe, vagy az emberiség ügye mellett, hajlamos egoizmusnak bélyegezni az „egyén továbbélésébe" vetett hitet.2 Szeretnénk hangsúlyozni, torzulásról van szó. Mégis tanulságos ennek az elferdülésnek a folyamatára is visszatekintenünk. A túlvilági hit meghirdetése az évszázadok folyamán egyre inkább a lélek üdvösségének kérdésére szűkült, ezen belül is az egyéni boldogságra, a „boldogító látásra" (visio beatifica) került a hangsúly. A népi vallásosság a mennyországot a földi örömök mintájára, már-már hedonista módon képzelte el (vö. a „mennyei” magyarban is az „érzéki jó” szinonimája). A múlt évszázadok individualista korszelleme számára kitűnő eszmei táptalaj volt az egyéni boldogság hangoztatása. Jól tükröződik ez a felvilágosodás korának racionalista vallásosságában, amely tételesen is megfogalmazta az addigi burkolt individualizmust. Jean-Jacques Rousseau menny-elképzelése például egyenesen nárcisztikus: a lélek „önmagával elégedett, mintha Isten volna." Van ennek a képnek teológiai gyökere (az Isten utáni, mint értékteljesség utáni vágy), ám a kor szemléletében ez önköz- pontúsággá csontosodik: a szerző nem azért látja boldognak a lélek állapotát, mert Istennel lehet együtt, hanem mert helyébe állítja önmagát. így az Isten-eszmére is a „mindenkitől elhatárolt”, a Nagy Magányos (Chateaubriand) képét vetíti.3 Az individualizmushoz intel- lektualizmus párosult, amit egy másik felvilágosodás-korabeli gondolkodó, Bridaine így fejez ki: „Mindent látni fogunk és megismerjük minden dolog alapját.” A legújabb kor ezen a túlvilág-képen keresztül találkozott a keresztény reménységgel. A „gyanú mesterei” (Feuerbach, Marx, Freud) ennek alapján a hitet illúzió-teremtésnek, az individualizmus piedesztálra-emelésének, a földi igazságtalanságok szentesítésének s ezért az elidegenedés egyik fő forrásának látták. Az már más kérdés, hogy az a „megoldás”, amit Feuerbach vagy Freud ajánl, maga is megreked az individualizmus körén belül. Kérdés az is, hogy a jövő földi világáért vállalt, mégoly hősies önfeláldozás nem jelent-e másfajta (bár tisztán evilági) „jövővel való kárpótlást”? Az is kérdés, élhet-e az ember egyáltalán jövő-tervezés (ha úgy tetszik, kivetítés és utópiák) nélkül.4 Ez azonban nem ment fel bennünket az önkritikus lelkiismeret-vizsgálat alól. Az üdvösség egoista megközelítése teológiai szempontból is tarthatatlan. Misztikusok mindig is hangoztatták: „Isten kedvéért” kell megélnünk a szeretetet (Eckhart), „Szeretném a mennyet és a poklot megsemmisíteni, hogy Istent valóban önmagáért szerethessem” (Avilai Szent Teréz). Ebbe a gondolatmenetbe illik bele Teilhard mondása is: „Ami személyesen engem illet, kevéssé érdekel az egyedi továbbélés. Ha életem gyümölcse részese lesz a halhatatlanságnak, akkor számomra közömbös, hogy abban egoista módon részt veszek-e vagy sem.” Féreértenénk azonban a misztikusok vagy Teilhard vallomását, ha úgy vélnénk, feladják a személyes halhatatlanságot valamiféle kollektív továbbélés javára. Kijelentésük csak az egyoldalúan individualista túlvilág-hit kritikája, annak visszhangja, hogy aki „életét”, önző önmagát keresi, elveszíti azt (Mk 3,35). De az a „gyümölcs”, ami célba jut, igazi önmagunk, 172
