Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 3. szám - KÖRKÉP - Roth, Gottfried - Endreffy Zoltán (ford.): A terápia - istenszolgálat (A lelkipásztori orvostan megfontolásai a gyógyítás teológiai helyéről)
Az emberi megbetegedések tipológiája megmutatja, hogy milyen fajtájú betegségekben szenvedhet az ember, és milyen útjai lehetnek a terápiának, milyen formákat ölthet a gyógyítás: Az ember sokszor szervezetének anyagi adottságai folytán vagy a szervezetéhez rendelt környezeti mezőny anyagi adottságai folytán betegszik meg. A betegségeknek ennél a csoportjánál az orvos megállapíthatja, hogy az anyagi jelenségek figyelemre méltó hatást fejtenek ki betegének lelkében, azaz pszichikai jelenségek szomalogéniáját figyelheti meg. A betegségcsoportnál azonban az anyagi tényezők hatásához, valamint a betegség anyagi leküzdésének szükségességéhez képest általában háttérbe szorul a beteg lelki vezetése mint gyógyitó tényező. Az orvosnak tehát ezen a területen — és általában feladatainak nagy részénél — elsősorban a természettudományokra és azok kategóriáira kell támaszkodnia. A megbetegedések második csoportjánál pszichiátriai jelenségek kerülnek előtérbe, az orvos figyelme elsősorban a pszichiátriai kórképekre irányul, amelyet csak a pszichopatológia kategóriáival ragadhat meg. Egyre valószínűbbnek látszik azonban, hogy a pszichiátriai kórkép nemcsak a vérbaj okozta agyi elváltozásnál, az agyvelőgyulladásnál és az agydaganatoknál szomatikus eredetű, hanem az olyan klasszikus pszichiátriai betegségeknél is, mint a skizofrénia és a mániás depresszió. Tehát itt is a pszichopatologikus jelenségek szomatogéniájáról van szó. A megbetegedések harmadik csoportjában lelki eredetű bajokkal találkozunk: ez a pszi- chogénia jelensége... A megbetegedéseknek ez a csoportja mutatja, milyen nagy jelentősége van a szubjektívnek és személyesnek az orvostudományban, és arra figyelmeztet bennünket, hogy a patogenezis vizsgálatánál az anyagi, természettudományos tényezőkön kívül feltétlenül figyelembe kell vennünk az életrajzi mozzanatot is. Az orvostudománynak ezen a területén főleg arra van szükség, hogy pszichológiai kategóriák alapján, egyéni pszichobiográfiájábói próbáljuk megérteni az embert. A betegségek közé sorolható állapotok utolsó csoportjában nem kereshetjük a megbetegedés okát sem a szomatikus-anyagi, sem a tudatos-pszichikai mozzanatokban. Valójában itt arról van szó, hogy a tudattalan fejti ki hatását a pszichikus és a szomatikus jelenségek területén, és itt a tudattalan patogenetikus hatása annál erősebb, minél kevésbé csillapítja az Abszolutummal való érintkezést és minél kevésbé talál az ember beteljesülésre ebben az érintkezésben.5 Ennek értelmében a gyógyításnak is megvannak a maga megfelelő útjai, ám itt a betegségélménynek nemcsak a betegségmódosító szerepét kell figyelembe venni, hanem tekintetbe kell venni, hogy esetleg az maga is kezelést igényel. Más szóval: a szükséges sebészeti terápiát az úgynevezett „kis pszichoterápiával" is ki kell egészítenie a sebésznek, aki adott esetben már pusztán azzal a magabiztossággal is vigasztalólag és gyógyítólag hat a szorongó és szenvedő betegre, amellyel megállapítja a diagnózist és előkészíti a műtétet. A gyógyszert elrendelő és a kezelést ellenőrző orvosnak gyógyszeres terápia esetén is kell pszichoterapeutikus segítséget nyújtania a betegnek, hogy felkeltse a beteg bizalmát a gyógyszer hatásossága iránt. Ugyanez vonatkozik a pszichofar- makonokkal történő gyógykezelésre és az ezt kísérő, kiegészítő vagy esetleg felváltó pszichoterápiára is. A pszichoterápiára nagyszámú olyan módszer jellemző, amelyeknek megvannak a maguk sajátos indikációi, határai és kontraindikációi. A pszichoterápia módszereinek egész garmadája ismeretes: vannak felderítő és elfedő, analitikus és megvilágosító, direktív és nem-direktív, egyéni és kollektív formák: végül vannak olyanok is, amelyek egészen közelállnak a lelkigondozáshoz, a lelkipásztorkodáshoz, vagy legalábbis a lelkigondozás nem-szentségi területéhez. Hogy hogyan húzzák meg a határt a pszichoterápia és a lelkipásztori beszélgetések között és hogy melyikre teszik a hangsúlyt, abban felekezeti különbségek is szerepet játszanak: H. Asmussen szerint a lelkigondozó beszélgetése a prédikációnak, az igehirdetésnek egyedi esete;6 E. Thurneysen szerint a lelkigondozói beszélgetésnek liturgikus jellege van;7 D. Stollberg szerint a lelkigondozás-lelkipásztorkodás, azaz egyházon belüli pszichoterápia, H. Gauly szerint pedig olyan beszélgetés,8 amely kieszközli és kibontakoztatja az üdvösséget.9 A gyónási beszélgetésre szükség van akkor, ha pszichikailag nem váltható valóra a bűnbocsánat hitbeli, szentségi valósága. 10 A beteg embernek mindig szüksége van az orvossal való gyógyító beszélgetésre és a lelkipásztori beszélgetésre.11 Miután felállítottuk az emberi megbetegedések tipológiáját, és a terápia szempontjából szóltunk néhány szót az egyes betegségcsoportokról, különös tekintettel az egyes betegségeknek az énhez való közelségéről, majd pedig szembeállítottuk a pszichoterápiát és a lelkigondozó beszélgetést: most a terápiának, a gyógyításnak egyes formáit kell közelebbről jellemeznünk: 168
