Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)

1982 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Kiss László: Jób könyvének üzenete

amit mond a másik, hanem — mint a kesergőknél szokás — „mindenki mondja a magáét." Ezekből a beszédekből mégis kirajzolódik előttünk egy ószövetségi szenvedés-teológia és az, hogy egy magát ártatlannak érző, kínlódó ember miként próbál a bajból kiutat keresni, lelki egyensúlyát helyreállítani. A három barát szavait ilyen összefüggésben lehet felvázolni :

— A szenvedés Isten büntetése a bűnért. Elifáz ezt mondja: Gondold meg, ment-e már valaki is tönkre ártatlanul? Becsületes embert mikor ért pusztulás?' (4,7) — majd így folytatja: „Lehet-e az ember Isten előtt igaz? Állhat-e férfi tisztán alkotója előtt?" (4,17). — A másik barát, Bildad is hasonlóképpen gondolkodik: „Isten nem veti el sohasem a jámbort, és nem fogja kézen a gonosztevőt' (8,20). - Cofár pedig egyenesen Jób szemébe vágja: „Tudd meg: (Isten) a bűnödet kéri számon tőled!' (11,6).

— „Lám, boldog oz ember, ha fényit/ Isten!" (5,17). Elifáz így okoskodik, de valójában nincs igaza. Az Istentől ránk mért megpróbáltatást nem lehet az öröm forrásának tartani. Isten valódi boldogságra teremtett minket.

— Isten ellen hiába való a harag, a lázadás. Bildád így próbálja meggyőzni Jóbot: „Ha szétmarcangolod magad haragodban, néptelenedjék el miattad az ország? Mozduljanak el tán helyükről a sziklák?" (18 14).

— A bűnöst előbb-utóbb eléri Isten büntetése — állítja Cofár (20. fej.). Míg Elifáz konkréten is szemére veti bűneit kínlódó barátjának: „Ingyen szedtél zálogot atyádfiáitól, a meztelen szegénynek elvetted ruháját. A szomjazó embernek nem kínáltál vizet... üres kézzel küldted el az özvegyeket, az árváknak összetörted karjukat (22,6—9)... és így tovább...

— Ma/d megtérésre szólítja lel Jóbot Elifáz: „Légy újra jó hozzá és élj békességben, és megint boldogság lesz osztályrészed" (22,21).

— Végül is Bildád levonja a végső következtetést: Isten titkai számunkra felfoghatatlanok! „Eget rázó tetteit ki tudja felfogni?" (26,14). Erről elmélkedik Cofár is: „Honnan is származik tehát a bölcsesség?... Fátyol takarja minden élő elől... Egyedül az Isten ismer hozzá utat, egyedül ő tudja, hol a lelőhelye’ (28,20—23).

Jób válaszaiban

a már agyongyötört ember érzései, gondolatai fejeződnek kr:

— Saját halálát kívánja: bárcsak zúzná össze őt az Isten (6,9), úgy érzi, hogy a „menekülés minden útja zárva van" (6,13). Nem bízik már Elifáz őszinteségében sem, ezért mondja neki: „Aki embertársával nem érez együtt, az az Űr félelmével is szakít’ (6,14). Egyre csak azt ismételgeti: bizony „jobb a halói, mint a sok fájdalom’ (7,15).

— Jób ezután Isten ellen lázad. Nyomorúságában kigúnyolja a 8. zsoltárt, amely az emberi nagyságról énekel (8,5-10). Szemrehányást tesz az Úrnak, hogy állandóan őt látogatja meg és annyiszor próbára teszi (8,17 kk.). - Hamarosan azonban belátja, hogy Istennel szemben nem lehet igaza: „Még ha igaz volnék, akkor is elvethet, ártatlanságomban is bűnösnek ítélhet" (9,20). — Majd újra hatalmába keríti a kétség: Mi haszna van Istennek abból, ha „meggyalázza remekművét?" (10,3). Hiszen Isten jóságában teremtette az embert, miért akarja hát a vesztét? (vö. 10,8 kk.). Végül már gyanúsítja is az Urat: „Amikor vétkezem, leskelődsz utánam, nem akarsz bűnömtől megszabadítani' (10,14).

— Az emberi szenvedésre adandó bölcs válaszokat Jób is jól ismeri (vö. 12,3; 13,2), de egyiket sem képes elfogadni. Istennel magával szeretne beszélni (vö. 13,3). Most már úgy érzi, hogy barátai is „hazug képmutatók" (13,4), akik „hamis beszédekkel mentik az Istent' (13,7).

— Azt hiszi, Isten egészen magára hagyta és ez rettegéssel tölti el (23,16). Majd régi szép napjait emlegeti és ezekkel állítja szembe mostani nyomorúságát (30. fej.). Védekezésül újból és újból saját ártatlanságát hangoztatja (31. fej.). Utolsó feljajdulása: „Felelj nekem Uram!' (31,35).

— Jób mindvégig megmarad saját igazának tudatában, és ismételten megpróbál Istenben reménykedni. Teljes mélységben átéli az emberi szenvedés testi, lelki és közösségi formáit. Noha kívánja a halált, hogy fájdalmaitól megszabaduljon (17,13), szavaiból mégis kitűnik a halál utáni „rehabilitálásnak’ a vágya: „Ha meghalna az ember, de újra föléledne . .. Akkor szólhatnál és én válaszolnék, akkor te is vágynál kezed műve után" (14,14 k.).

Jobban minden lázongása ellenére, rejtetten továbbra is él korábbi, Istenbe vetett bi148