Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)

1982 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Koncz Lajos: A szenvedés teológiájához

A záradékban viszont Isten csak a barátokat marasztalja el, „mert nem az igazságot mondták rólam", de belátó, alázatos „szolgájának" nevezi többszörösen is Jóbot, akit ismét fölemel, új életre segít. (Ennek igazi, teljes értelme csak a kereszt titkában ragyog fel.) A szenvedések tengere, ami elzárni látszott az eget, immár útkészítő lesz az ember számára az Isten felé, vagy még helyesebben Isten útjának bizonyul az emberhez. A Jób-elbeszélés tanulsága, hogy a szenvedés titok-pecsétjét nem lehet feltörni az ész segítségével; a pszi- chologizálás, filozofálás, moralizálás itt egyképpen kevés.5 Itt nem belátás kell, hanem bizalom, hit. Mert „bizony rejtőző Isten Izrael Istene és Szabadítója" (Iz 45,15). „Ezt mondja az Or, Izrael Szentje: a megtérésben és nyugalomban van a ti üdvösségtek; a türelemben és bizalomban a ti erőtök" (Iz 30,15). „S ha nem hiszitek, nem maradtok meg" (Iz 7,9). Hinni a héber alapszó szerint azt jelenti: teljes bizalommal és szilárdsággal ráhagyatkozni valamire, vagy valakire; „áment” mondani. A lét rejtélye előtt, és a lét tartozékának, a szenvedésnek rejtélye előtt egyetlen hiteles és teljes értékű emberi magatartás van: a bizalom és hit alázata ...

„Keresztfa titka tündököl”

Ezen a ponton megnyílik az út a végső látomáshoz is a szenvedés misztériumában. A szenvedő „Isten szolgájának", Jóbnak alakja mögött ui. titokzatosan fölfénylik annak a másik Szenvedő Szolgának az alakia, aki már nemcsak a maga egyéni szenvedését tudta hordozni, hanem az egész világ bűnét, baját és szenvedéseit is magára vette és végérvényesen legyőzte.

Aki azt gondolná, hogy Leibniz világlátásából kimaradt Jézus Krisztus, tévedésben volna. Leibniz theodiceáia sarokpilléreként vallia Krisztust, amikor idézi a feltámadás liturgiájából a „felix culpa" dicsőítést és így ír: „Hogy a dolgok valóban a legjobb rendben lettek kiválasztva, ehhez a legfőbb alap Krisztus, az Istenember, ő mint legmagasabbrendű teremtmény, a teremtett világ egy része, sőt feje, akinek minden hatalom átadatott, akiben áldást nyer a föld minden népe, aki által minden teremtmény a romlás szolgaságából Isten fiainak szabadságára lett megváltva".6 Hogy mennyire nemcsak logikai posztulátum nála ez a szemlélet, hanem igaz keresztényi hitéből forrásoz, bizonyítják az ilyen sorai: ehhez a „szép” látáshoz „az isteni kegyelem fénye kell”, „a hit szeme", „erős bizalom”.7

Dosztojevszkij is — minden nyomorúság és kétely ellenére — végső reményét Krisztusba helyezte. S bár a Jézusról tervezett könyvét nem tudta megírni, élete végén az evangélium állandó olvasmánya volt, és idézett utolsó művét, a Karamazov testvéreket ezzel a mottóval ajánlotta feleségének: „Bizony mondom nektek, ha a búzaszem nem hull a földbe és nem hal el, egyedül marad, de ha elhal, sok termést hoz" (Jn 12,24). És az a G. Büchner, aki a legradikálisabb szavakat mondta ki e kérdésben Isten ellen, halálos ágyán ezzel a vallomással végezte: „Nem kapunk eleget a szenvedésből, túl kevés a fájdalom bennünk, pedig ezen keresztül juthatunk az Istenhez".8

A halálban fakad az új élet, a szenvedésben a remény, a keresztben a feltámadás, Krisztus által. Jézus a szenvedésről nem magyarázkodott. Ha egy-két esetben (pl. Mk 2,5; Lk 13,1-5; Jn 9,3) utalt is a szenvedés és bűn összefüggésére, nem teoretizált a kérdésről, hanem ő, a teljességgel bűntelen magára vette és vállalta az emberi szenvedést. Nem csoda, hogy az evangéliumi anyagnak legősibb rétege és magja a szenvedéstörténet.

Az apostoli idők legtöbbet szenvedő emberének Szent Pál tűnik. E jegyben indult már a kiválasztása is: „Megmutatom majd neki, mennyit kell értem szenvednie” (ApCsel 9,16). Nem csoda, hogy a szenvedés és kereszt kinyilatkoztatásának teológiáját tőle kaptuk, éspedig megrázó dimenziókban: „Mindenfelől szorongatnak bennünket, de össze nem zúznak, bizonytalanságban élünk, de kétségbe nem esünk .. . Testünkben folyton-folyvást viseljük Jézus szenvedését, hogy egyszer Jézus élete is megnyilvánuljon testünkön. Életünkben állandóan ki vagyunk téve a halálnak Jézusért, hogy majd Jézus élete is nyilvánvalóvá legyen testünkön" (2Kor 4,8-11), Az erő tehát, ami a szenvedés legyőzéséhez szükséges, nem található önmagunkban. Nem segít egy I’art pour l’art szenvedés-misztika, önkínzó szenvedés-keresés, sem valami romantikus hősiesség, vagy sztoikus apátia, csak a Keresztre- feszítettben való hit, sőt Vele való azonosulás. Ezért hangsúlyozza annyira a szentpáli program: „Nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről” (1Kor 2,2). Pál tisztában volt azzal, hogy a szenvedésnek és halálnak ilyen proklamációja a gyalogjáró gondolkodás számára botrány és provokáció. „Mi a megfeszített Krisztust hirdetjük. Ö a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban, akár zsidók, akár görögök, Krisztus — Isten ereje és Isten bölcsessége" (1Kor 1,23-24).

Mindez a „minden értékek átértékelése” vonalában fekszik, mint az evangéliumi bol139