Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: Életutunk - keresztút
lembe vezető útja nem személytelen sorstényezők eredője, hanem az Atya akaratának vállalása. Nem beletörődés a megváltoztathatatlanba, vagy magatehetetlen összeroska- dás, aminthogy nem beteges kacérkodás a fájdalommal, vagy magabiztos heroizmus. Aki egész életében „indulatba jőve" küzdött mindennemű szenvedés ellen — meggyógyította a betegeket, megvigasztalta a szomorkodókat, megbocsátott a bűnösöknek, elfogadta a kitaszítottakat — vállalta az Atya akaratával való fájdalmasan nehéz azonosulást. Szenvedésének értelme: „Ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te" (Mt 26,39). Maga így jellemezte földi életútját: „A rókának odúja van, az ég madarának fészke, de az Emberfiának nincs hová lehajtsa a fejét' (Mt 8,20). Ahová végül mégis lehajtotta, az a kereszt volt. A szenvedés értelme a keresztény ember számára a húsvét fényébe vont kereszt előtt tisztázódik. Krisztus keresztje megsejteti: új világot, új embert végsősoron nem erő, vagy hatalom, még kevésbé erőszak teremt, hanem szenvedés. Ezért az új teremtésért, az új emberért nekünk is szenvednünk kell környezetünkben, és mindenekelőtt önmagunkban. Persze nem az aktivitás, az erőfeszítés mindig gyanút ébresztő lekicsinyléséről van szó, hanem a szenvedést is vállaló, elfogadó gesztus újra felfedezéséről és értékeléséről. Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni: a kereszténység és a rajta kívül álló eszme- rendszerek — mint pl. a marxizmus — között érzékelhető hangsúlyeltolódás, miszerint az előbbi a szenvedésben látja a megváltást, az utóbbi a cselekvésben, magán a kereszténységen belül is jelen van. A keresztények gondolkodását a szenvedésről újra és újra meghatározza a Bibliában sokat olvasott, és sok vigaszt adó mondat: „Boldogok a szomorkodók; majd megvigasztalják őket ’ (Mt 5,4). Vannak, akik a mondat első felét állítják az előtérbe, és benne látják a hiteles keresztény magatartás kifejezését: boldogok a szomorkodók. A megpróbáltatásokat, a bajokat elfogadni, elviselni kell, amint Krisztus tette. Vannak viszont, akik a mondat második felére hivatkoznak: majd megvigasztalják őket. Úgy gondolják, a keresztények akkor járják Krisztus útját, ha küzdenek a bajok ellen: gyógyítják a betegeket, felkarolják az elesetteket, gondját viselik a szegényeknek. Ha azonban el-eltűnődünk saját szenvedéseinken, vagy szenvedő embertársainkkal beszélünk, akkor észre kell vennünk: bármelyik kizárólagosságra törő magatartásnak megvan a maga veszélye. Csalódás, így újabb szenvedés áldozatává válhat az ember, ha csak Istenre hárít mindent: feladva a küzdelmet: vagy ha csak önmagától remél mindent: elfeledkezve Isten üdvösségéről. Hogy a csapdákat kikerüljük, vállalni kell a hegyi beszédből idézett mondat egészét és a benne megfogalmazott kétféle magatartást: az elfogadást és a cselekvést. A szenvedés vállalásában — Jézushoz és a mögötte sorakozó szenvedőkhöz csatlakozva — megtapasztalhatjuk Isten üdvösségét. Azt az üdvösséget, amelyből a vigasztalás szolgálata újra erőre kaphat. Ám tévednénk, ha az előbbi gondolatokból azt a következtetést vonnánk le: a szenvedés merő passzivitás, a szenvedő ember tétlenségre van ítélve. Krisztus keresztjének fénykörében láthatóvá válik, hogy a szenvedés aktivitás. Jézus nyilvános működésében a szolgáló tevékenység állt előtérben. De hogy háttérben az ember nyomorúságát elfogadó, azzal együttérző, sőt azt magára vállaló üdvözítő szenvedés húzódott, azt Máté sorai elárulják: „Szavával kiűzte a gonoszlelkeket és minden beteget meggyógyított. így beteljesedett Iza- jás próféta jövendölése: „ö elvette betegségeinket és bajainkat hordozta" (8,16-17). így készülődött útjára, s indult Jeruzsálembe. Miután orvosolta a betegségeket, alkalmat adott még az embernek, hogy kifakadjon belőle minden romlottság, Színhelye a kereszt volt, amelyen látszólag minden ellenkezőleg történt, mint a gyógyításokban: nem volt csoda és hatalom, hanem csak tehetetlenség és egyedüllét. De éppen ennek láttára ömlött k: az a csalódás és keserűség a népből, a vezetőkből, a katonákból meg a tanítványokból, amelyet Jézus csak ilyen léthelyzetben - szenvedő cselekvőképtelenségben — tudott türelmes szeretetének rejtett teljhatalmával elvenni. A keresztből eredeztetve gondolatainkat merjük vallani: a szenvedés hatalmas erőt és küzdelmet, így aktivitást kíván az embertől. Aki valóban szenved, az összetart, egybefogja az önmagukban széthúzásra hajló ellentéteket. Megtanul különböztetni elkerülhetetlen és megváltoztatható között. így szenved a vétkes, a beteg, az idősödő ember, a kétkedő — mindaz, aki tárgyilagosan látja helyzetét és állapotát, ugyanakkor nem mentegeti magát, vagy nem építget légvárakat. A megfeszülésig vállalja a hol az egyik, hol a másik irányba kimozdító „kötélhúzást’ . A szenvedés gondolatkörében mozogva helyesbítésre szorul életünkről alkotott felfogásunk is. A szenvedés értelme után kutatgatva, lépten-nyomon beleütközünk az élet értelmének kérdésébe. Felvetődhet bennünk a kérdés: hogyan gondolkodunk az értékes, jó és szép életről? Vajon nem azonosítjuk-e a hosszú, boldog, sikeres élettel? Nem reméljük-e, hogy ha túljutunk egy-egy holtponton, akkor majd igazán magunkra találunk? Nem 135
