Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Koncz Lajos: A szenvedés teológiájához
várjuk-e, hogy a fájdalmak mielőbb megszűnjenek, a veszélyek elmúljanak? Nem óhajtjuk-e, hogy végre egyszer már mi is élni tudjunk? És ha gyermekeink ugyanebben a légkörben nevelődnek, nem fogják-e azonosítani elképzeléseinket az élettel? És ha igen, nem kell-e csalódniuk, amikor majd a saját életükből fel-feltörő szenvedésekkel találkoznak? De megint: nem arról van szó, hogy ezeknek az értékeknek nincs, vagy nem lehet helye törekvéseinkben, nevelési elveinkben. Csupán az volna sajnálatos, ha nem egészítenénk ki őket olyan tapasztalatokkal és magatartásformákkal, amelyek ideig-óráig zárójelbe kerülhetnek ugyan, de az életben kitörölhetetlenek. Krisztus élete felől közeledve a kérdésekhez — ezt kell mondanunk. Hiszen rövid, sikertelen, kudarcot vallott élet volt az övé, de példát adott — nem elméletet —, hogy a szenvedésnek van értelme. Igaz, ezt a kereszt ránk eső húsvéti fénye nem világítja meg, de bízunk benne: egyszer majd világossá válik. Emberi tapasztalatunk szerint: aki él, az szenved. Hitünk szerint pedig, aki Krisztus példáját követve szenved, az él, s élni fog. Olyan életet, amelyhez „a jelen szenvedések nem mérhetők" (Róm 8,18). Koncz Lajos A SZENVEDÉS TEOLÓGIÁJÁHOZ Nincs általánosabb és alapvetőbb valóság, mint a lét maga. S a bölcseletnek meghökkentő, de jól belátható felismerése, hogy ami problémaként jelentkezik e legáltalánosabb valósággal szemben, az nem az Abszolút Lét (mert a lét csak létként érthetői), hanem éppen a világ, a mi felemás, tört, halálraszánt, kontingens létünk, s ami az eszmélésben, a lélektani megélésben szenvedésként jelentkezik általa. Vagyis a véges, esetleges lét - tisztán filozófiailag tekintve — bizonyos polarizálással szenvedő létként mutatkozik be. Valami hasonlót sejtet Szent Pál is, amikor azt írja: „Az egész teremtett világ sóhajtozik és vajúdik mindmáig" (Róm 8,22). Ezt a szenvedékenységet legáltalánosabb, szinte kozmikus értelemben már a teremtett lét halálraszántsága hordozza, egy életen át tartó fenyegetettségben. De ezen belül és túl ki tudná felsorolni a létezők ezer fajta szenvedését, fáldalmát, amik a világot elárasztják: szerencsétlenségek, katasztrófák, ragály, betegségek, éhség, háborúk, haláltáborok, börtönök, terrorizmus szörnyűségei, lelki gyötrődések, válságok, csalódások, veszteségek, testi fogyatékosságok, megrokkanások, idegi megrázkódtatások stb., s mind közelebbi, vagy távolabbi kötődésben az alapbajjal, a halállal. A megszokás bénító-ámító, majdhogynem jótékony érzéstelenítése tompíthat, elvehet a tudatosság megrendüléséből és az átélés gyötrelméből, de igazában sem ez, sem az egzisztencializmus álheroizmusa, vagy az önelhagyó belenyugvás a sorsszerűségbe — nem segít. A szenvedés mint theodiceai probléma W Az emberiségnek ez a legősibb, súlyos kérdése, Szent Vazul szavaival* „a gyakran tárgyalt probléma", mindig az Isten-kérdéssel összefonódva jelentkezett. A világot elárasztó szenvedésözön rendszeresen felvetette az Isten létének, igazolhatóságának kérdését, vagyis theodiceai (majd teológiai) feladatként is jelentkezett. A szkeptikus válasz — Epikurosztól az újkori racionalizmusig — eléggé kiábrándító a felvetődő kérdésre (miért nem hárítja el az Isten az általa alkotott világból a bajokat?) vagy nem képes rá, s akkor kérdéses, hogy Isten-e még, vagy nem akarja, ez esetben viszont mondható-e jónak, igazságosnak, szentnek? A legradikálisabb kritika és állítás e kérdésben a múlt századból származik egy ifjú forradalmár író, Georg Büchner (1913-37) drámájából. A szerző a múlt századi természettudományos ateizmus egyik vezéralakjának és népszerűsítőjének, L. Büchnernek a bátyja, és alig húszévesen írta meg nevezetes művét, a „Danton halálát", amelyet napjainkban is játsszák. Híressé vált tétele az egyik guillotine-halálra ítélt ajkáról hangzik el: „Nincs Isten, mert van szenvedés”. A szenvedés kiküszöbölhetetlen ténye „az ateizmus sziklaalapja'' és igazolása. 136
