Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 2. szám - KÖRKÉP - Bán Endre: A pap közvetítő szerepe
Nemeshegyi rámutat arra, hogy — amint az igazság, szépség, jóság felé nyitott emberiség közvetítők (tudósok, művészek) áttol részesedik a keresett értékekben, ugyanúgy — az Abszolutum iránti vágyunk kiválasztott egyének közvetítésével ér célba.14 Ebben a felfogásban a közvetítés a dolgok természetéből következik, nem jogi felhatalmazás eredménye, s a közvetítő célja nem az, hogy — megőrizve saját kiváltságos helyzetét, — a népet „lent” hagyja, hanem hogy saját élményének szintjére emelje, saját kincseiben részesítse a többieket. Érdekes felvetni a kérdést, hogy vajon Jézus megváltói működését miért tekintették közvetítésnek az apostolok s az első keresztények? Milyen közvetítést „éreztek" benne? — Kétségkívül előttük állt az Ószövetség tapasztalata, mely szerint Istent senki közvetlenül nem láthatja, Ö csakis közvetítőkön keresztül érintkezett a néppel. így a közvetítő adott kategória volt, ezt alkalmazták Jézusra. Jézus azonban egy ti/ szövetség közvetítője volt. Ő nem egyszerűen a teremtő Isten felé közvetít, hanem az Atya felé. Nála nem arról van szó, hogy a Teremtő és teremtmény közti távolságot csak egy közvetítő foghatja át. Jézus közvetítése nem az Isten háttérben- maradását jelenti, hanem éppen az Isten kitárulkozását. Ez a közvetítés éppen a közvetlenséget hozza meg, melyben Istent édesapánknak szólítjuk. Az apostoli (főleg páli) levelek sok képpel akarják a krisztusi közvetítés eredményét kifejezni: szolgából gyermekek lettünk, kiskorúból örökösök, egyszersmindenkorra megszentelődtünk, Isten temploma lettünk, leomlott minden válaszfal, Isten Fiának Lelkét küldte belénk, szabad utunk nyílt az Atyához stb. Krisztus műve tehát közvetítés, de annak eredménye éppen a közvetítéstől való feloldásunk: már most megkezdődik bennünk az isteni, örök élet, melynek természetéből fakadó beteljesedése lesz a menny teljes közvetlensége. A szolgálati papság Krisztusnak éppen ebben a művében kap szerepet. „A pap ezt a közvetítő szerepet nem úgy látja el, mintha egy még nem létező kapcsolatot teremtene Isten és az emberek között..., hanem úgy, hogy az embereket Istenhez kapcsoló... egyetlen üdvözítő valóságot. .. teszi jelenlevővé."15 Ehhez valóban isteni felszentelés kell, külön kegyelmi erő, mert az, hogy a bűneivel, gondjaival, homályaival küszködő ember Isten gyermekének tekintse magát, gyermeki bizalommal tekinthessen Istenre, pusztán emberi erővel, pszichológiai ráhatással nem megy. A szolgálati papság hivatása gyakorlásával, Krisztus igéjének és áldozatának megjelenítésével újból és újból feléleszti az istengyermekség lelkületét, közvetlenségét. A szolgálati pap közvetítésének is ez az eredménye. Ha a szolgálati papság a gyakorlatban az Atya és gyermekei közé áll, akkor nem Krisztus művét folytatja. „A szolgálati papság különleges helyzete a hívek általános papságát nemcsak megtűrni, hanem kimondottan megerősíteni tartozik.”16 Ezért baj lenne ott, ahol az új közösségeket a papság riválisnak tekintené, ha csak klerikalizált egyesületeket lenne hajlandó megengedni, ha csak a paphiányra való tekintettel adna teret a hívek tevékenységének. Ilyenkor érezheti úgy a hivő, hogy a közmondás érvényesül: „Ha ló nincs, a szamár is kincs!" Krisztus közvetítő működését az ő lénye alapozta meg: egyesítette magában az isteni és emberi természetet. Az ő közvetítése létének természetes kihatása volt. S e téren is hibák csúsztak be a szolgálati papság gyakorlatába. A pap sokszor olyan közvetítő, akinek Istennel talán van kapcsolata, de a hívekkel kevésbé. A mai gyakorlat, amikor a papot „felülről" küldik a hívek közé, amikor mindig fennáll a továbbhelyezés lehetősége, nem kedvez annak, hogy a pap valóban magáénak érezze az egyházközséget, s azok is magáénak érezzék papjukat. Közvetíteni akar olyanok felé, akikkel csak „hivatalos” kapcsolatban van. Az új megoldások — sokszor sajnálatos túlzásokkal ugyan — abba az irányba mutatnak, hogy a pap legyen a hivő közösség valódi tagja. Többször felmerült az az igény, ami az ősegyházban természetes volt, hogy az egyházközségek arra alkalmas tagjait — családos embereket - szenteljenek pappá. így elkerülhető lenne, hogy a lelkipásztor csak egy bizonyos idő után tud beleilleszkedni, hogy magányosnak érzi és nem megfelelő emberekkel veszi körül magát, — s így rá is elmondható lesz, amit Krisztusról mond a Szentírás: „Nem olyan, hogy ne tudna együttérezni gyöngeségeinkkel." (Zsid 4,16). Nem az a probléma, hogy igazoljuk a pap szerepét, hanem, hogy kijelöljük a helyét a mai világban. Ez pedig együttjár azzal, hogy kijelöljük a hívők helyét és szerepét a mai egyházban. Az új megoldások kísérleteknek tekinthetők. Lehet, hogy sokaknak nem tetszenek? Nem ez a fontos! A leckét feladták nekünk. Vagy fogalmazzunk pontosabban: Isten adta fel a leckét egyházának, hogy az új világban is az üdvösség jele lehessen! 106
