Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)

1981 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Tüskés Gábor: A kultusz az imádság legmagasabb formája

Az /.áhítat" a gondolkodás irányát jelöli. A német nyelv „Andacht" kifejezésében az „An" szótog jelenti az irányt, a „dacht" a gondolkodást. A vallásos ember áhítatát ajándékként fogja fel: az őt mozgató titok felé mozog, amelynek odaajándékozza magát.

Először Isten hívja és találja el az imádkozol, s akkor ő imádságában megpróbálja megérinteni Istent. A kettő össze van kapcsolva az imádság történésében. A kultuszban az egymásba kapcsolt elemek szétválasztódnak anélkül, hogy az egymáshoz tartozás elveszne az „Egy” koncentrációjában.

így a szó a közösség nyilvánosságában két különböző, de az „Egy"-ben összetartozó alakban jelenik meg. Isten teljhatalmú megbízottai által szól a közösséghez: ez az igehirdetés szava. És a közösség is szól Istenhez: ez a közösségi imádság. A kettő különbözik egymástól, mégis összetartoznak.

— a) Az igehirdetés teológiai és antropológiai dimenziója

Az igehirdetésben Isten megbízásából egy ember hirdeti az ő titkát és parancsait a közösség nyilvánosságának. Az igehirdetésre mint nyelvi történésre jellemző, hogyan viszonyulnak benne egymáshoz a vallásos beszéd antropológiai és teológiai dimenziói. Itt az antropológiai dimenzió a közösség tagolt szerkezetének megfelelően megkettőződik. Egy ember más emberekhez beszél, hogy megérintse és eltalálja őket. A teológiai dimenzió mint dimenzió eltűnni látszik, mivel itt nem Istenhez szólnak. A nyelvi történésnek ebben a formájában Isten kettős helyzetben jelenik meg. Egyrészt célja és tartalma a beszédnek, mivel Istenről és parancsairól esik szó, az ő kinyilatkoztatását kell hirdetni. Másrészt Isten az igehirdető beszéd előfeltétele. Mivel a beszélőnek az ő megbízásának erejével kell beszélnie, s egyben Isten nevében is szól. Isten így éppúgy mögötte van, mint az, ahonnan Jön; ahogy előtte is van, mint az, akit föl akar ébreszteni a közösségben. így Isten mint eredet és mint cél jelenik meg az igehirdetésben. Itt az igehirdetés mint egy sok ponttól újra és újra feltöltött feszültségi mező áll előttünk.

— b) Az „én" és Isten azonosulása (antropológiai dimenzió)

Most az igehirdető álláspontjáról indulunk ki, hogy jól megfigyelhessük az igehirdető beszédtulajdonságait. Az igehirdetőnek beszédében önmagának kell lennie. Ez nem magától értetődő, hiszen fel is mondhat valamit, amit voltaképpen nem is akart elmondani. Ebben az esetben nem önmagaként beszél. Ezért az igehirdetőnek egyszerre önmagának és önmagánál többnek kell lennie, önmagaként, ugyanakkor Isten nevében és Isten megbízásából kell beszélnie. Ügy kell szólnia, hogy emberi szavában — amit valóban ő maga mond el — Isten szava jelenjék meg a közösség előtt. Ez feltételezi, hogy a beszélő ember élő módon egy lett azzal, aki végtelenül nagyobb nála: az élő Istennel. Hagynia kell, hogy Isten eltalálja őt és így eggyé legyen Isten ügyével. Ez az igehirdető részéről föltételezi a hit, a személyes imádság és a csöndes meditáció útját. Az élő azonosulásnak ezeken az útjain sok minden történhet: szerencse és szerencsétlenség, megvilágosodás és elsötétedés, az Istennel vívódás nehéz szakaszai.

Az igehirdető a közösségben előkészíti az imádság lehetőségeit. De erre csak akkor képes, ha ő maga az imádságból származik. Ahol a szó az igehirdető Istennel való egyesülésének ilyen folyamatából ered, ott megvan a lehetőség arra, hogy a szó teljesen emberi, teljesen becsületes és ezért hiteles szó legyen, olyan szó, amely teljesen Isten ügyét mondja ki és azt hirdeti.

A szót kettős veszélytől kell megóvni: egyrészt a hamis szubjektivizmustól, a szubjektív érzések hivalkodó kiterjedésétől, másrészt a téves objektivizmustól, ami csupán valami jót akar fölmondani anélkül, hogy valóban mögötte állna. így az igehirdetés egyszerre teljesen emberi szó, teljesen Istentől származó és így isteni szó lesz anélkül, hogy az egyik dimenzió sértené a másikat. Jó példa erre Szent Ágoston Vallomásai. Ez a mű éppúgy az Istennel való azonosulás személyes és sorsában teljes útjának a megvallása, mint Isten ügyének a bizonyítéka. Minden igehirdető szónak ebből kellene tartalmaznia valamit. Mivel az igehirdetőnek emberi lényéből fakadóan és emberi nyelven kell teljesítenie megbízatását, el kell viselnie az állandó feszültséget Isten megbízatása és az ember törekvése között.

— c) Isten megnevezése (teológiai dimenzió)

A másik dimenzió lényege, hogy az igehirdetó nemcsak Istentől jön, hanem Istenhez is kell mennie. Beszédének Isten ügyét kell a közösség elé tárnia és azt kell közel vinnie hozzá. Ebben az Irányban is azonosulnia kell ügyével, ami az Isten ügye. Ez történik, amikor például a szent szövetséggel azonosul, amit el akar mondani, vagy amikor az Istentőr eltöltött témával azonosul, amiről prédikálni akar.

Mivel az igehirdetőnek Istenről kell beszélnie a közösség előtt, fölmerülnek a szimbolikus beszéd nehézségei. Azt kellene világosan kimondani, ami túlhalad minden kimond17