Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Tüskés Gábor: A kultusz az imádság legmagasabb formája
hatóságot. Az igehirdető és szimbolikus szó segítségével oda kell vezetni a közösséget, hogy az q kimondott szón azt értse, amit egy nyelv sem tud megnevezni: a titkot, amit Istennek mondunk. ’ — d) Megbízatás és emlékezés Az egyén és a közösség életében nem mindig egyformán játszódik le az itt feltételként megjelölt többféle azonosulás; néha jobban, néha kevésbé jobban sikerül. A kultusz azonban állandóságot igényel, ezért feltétele, hogy az eggyélevést és az azonosulást a megbízatás hordozza és az emlékezés táplálja. A megbízatás az igehirdetőt személyes azonosulásának bizonytalanságai fölé emeli. Megbízatása alapján becsületesen kimondhatja, amit tud, még ha szíve bizonytalan és ingadozik is. A megbízatás így segíti az időnként ingadozó személyes azonosulást. Ha a megbízatás állandóvá teszi az azonosulást, okkor ezt az állandóságot folyamatosan táplálja az emlékezés. Az azonosulás nagy pillanata, az isteni fény és szó behatolása, a felindult emberi szív elmúlhatnak, de az emlékezés megmarad és igazságát állandóan jelenvalónak mutatja. Az igehirdető újra és újra elmondhatja: „Egyszer megvilágosítást kaptam, ezért tudom, hogy ez így igaz és továbbra is ezt kell mondanom, még akkor is, ha a fény izzása kihunyt már". Az emlékezés így biztosítja az állandóságot, ami kívülről segíti a megbízatást Az emlékezés megtartó funkciójára jó példát találunk Szent Ágostonnál, aki elismeri, hogy nem tudott kitartó lenni Isten élvezetében, de az emlékezés vele maradt és az őt, az állhatatlant állhatatossá tette (Conf VII. 17). A személyes emlékezésen kívül különösen fontos a közös emlékezés. Ez azért segítheti elő az igehirdető azonosulását ügyével, mert az hordozni tudja őt a közösséggel együtt. Talán elsősorban éppen az emlékezés hordozza az egész közösség azonosulását és ennek alapján a kultusz egész történését úgy, hogy az igehirdetőt és az igét az egész közösség össztörté- nése hordozza, és fordítva: az igehirdető szavával élteti az egész közösséget. Jó példo erre az ószövetségi hagyományban az Egyiptomból való kivonulás körüli események. Itt Isten ügye a zsidó nép ügye lett és a nép ügye Isten ügyévé vált. Ekkor egy történelmileg messze világító kollektív azonosulás következett be. Bár ez az azonosulás mint egyszeri történés elmúlt, a rá való emlékezés hosszú időn át meghatározta a nép tudatát, olyannyira, hogy az emlékezés fogalmának alapvető jelentőségűnek kellett lennie a kultusz és az ünnep kialakulásában. Az azonosulás bekövetkezik az újszövetségi kinyilatkoztatásban is: a magát kinyilatkoztató Isten Jézusban megváltó módon azonosult a halandó és bűnös ember ügyével, az embereket pedig arra hívta meg, hogy hitükben azonosuljanak a magát így kinyilatkoztató Istennel. Mint egyszeri esemény ez a történés is elmúlt, de állandóan világít újra és újra megújulva a hit emlékezésében. Újra és újra fölébreszti és meghatározza az új közösséget, a keresztény egyházat, és különösen meghatározza és hordozza a keresztény kultuszt, az eukarisztia ünnepét. Az igehirdetés ennek az emlékezésnek egyik eleme és annak erejéből él, amikor ennek az emlékező azonosulásnak az erejével újból és újból kinyilvánítja Istent az éppen aktuális közösség megújulására. Itt tehát erőteljes kollektív emlékezéssel van dolgunk, ami lehetővé teszi az igehirdetést, és az egész kultikus történést meghatározza. — e) Nyelvközösség a közösséggel Az igehirdetőnek tudnia kell azonosulni a közösséggel és a közösségnek tudnia kell azonosulni az igehirdetővel. Csak így jöhet létre közöttük nyelvi kommunikáció. Az igehirdető szó értelme csak a sikeres kommunikációban teljesül. A közösségben azért beszélnek, hogy Isten ügye mindenki ügye legyen és Isten kinyilatkoztatása megújuljon bennük mindenki ügyeként. Az igehirdető beszéd kommunikatív funkciója ezért föltételezi, hogy a beszélő nyelvi közösségben él hallgatóival, s képes beszélni az ő nyelvüket. Az ilyen nyelvi közösség azonban életközösség is, az érdekek, kívánságok, örömök és szükségletek, a változó éet- helyzetek közössége. Különösen fontos az igehirdetésben az, hogy az igehirdető a közösséggel való nyelv- és életközösségben ne csak a nyelv felszínével, hanem annak mélységével legyen érintkezésben, hogy hallani és érezni tudja a nyilvánvaló mögött az eirejtezettet, és ha alkalom adódik rá, meg is tudja világítani azt. — f) Az. igehirdetés meglepő és mozgósító jellege Ha a szó segítségével Isten és a közösség kölcsönösen megnyílnak egymásnak, Isten a szóban átalakító érintést jelent a közösségnek. Az igehirdetés szava azért van, hogy eltaláljon, mozgásba hozzon és átalakítson. 18
