Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)

1981 / 2. szám - KÖRKÉP - Szennay András: "Ne nyugtalankodjék szívetek" (Jn 14,1)

felvethetjük a kérdést: vajon az egyházunkban tapasztalható zavar, sokak belső megrázkódtatása nem a régi idők nagyon is külsőségekhez szokott, beszűkült, és merev horizonttal rendelkező emberének reakciója-e csupán, vagy legalábbis elsősorban azé? Hogy a fenti képnél, hasonlatnál maradjunk: a beáramló fényt szemünk csak lassan képes megszokni, és valóban sokan idegenkednek az újszerű, a „friss levegővel" és fénnyel telített környezettől. De megkérdezhetjük azt is: vajon sor került volna-e a gyakran emlegetett és sokak számára megpróbáltatásként átélt „megrázkódtatásra”, ha a „hivatalos egyház” nyitottabb lett volna a tudományok szolid eredményeinek tudomásul vételében, és a XXIII. János pápa szellemében (és nem olcsó alkalmazkodás módján) meghirdetett aggiornamentóban? Sajnos, túl soká nem építettük be hivő gondolkodásunkba a bibliatudományok, a történet- és természettudományok, a szociológia és még számos szaktudomány komoly, a jelent és a jövőt egyaránt gazdagító eredményét. A tényeket és biztos eredményeket tudomásul nem vevő, sőt az ilyenek ellen még tusokodó magatartás mindig és mindenütt, az egyház életében is egykönnyen megbosszulhatja magát. Az életnek, az egyházi életnek is oly hatalmas belső erői működnek közöttünk, melyeket csak ideig-óráig lehet fékezni, de előbb- utóbb azok jogaikat követelik és vitalitásukat igazolják. Azt sem feledhetjük, hogy van ugyan „zelus malus”, de van „zelus bonus" is. S ha az előbbi ellen küzdünk — és kell is küzdenünk —, az utóbbi szikráját a Szentlélek lobbantja lángra. Van-e tehát értelme, sőt szabad-e a Szentlélek indításai ellen tusakodnunk? Igaz, a zelus malus, a bűnös elbizakodottságból vagy szabadosságból fakadó szellem sok kárt okozott már és okozhat a jövőben is Krisztus egyházában. De arról az „ablakot kitáró” kéz gesztusáról (XXIII. János pápára gondolunk) merné-e bárki is állítani, hogy nem Isten Szentlelkének erejében lendült és adott nagyon sokok számára lendületet?

Egyházunk története — így legutóbb a századforduló és az azt követő néhány évtized során — igen tanulságos példákat adott rá, hogy mennyire helytelen, mert a türelmetlenség és a szeretetlenség szellemét szítja, a mindenben „modernizmust” sejtő gyanakvás. Kiváló, tehetséges emberek vonultak annak idején vissza, tették le a tollat, vagy váltak a régit lélek és tűz nélkül ismételgető emberekké, nehogy „megbélyegezzék” őket. Az ilyen gyanakvó és a tűz lobogását eloltani igyekvő törekvés mindig megtermi a maga fanyar gyümölcsét. Az elfojtás sokak lelkében károkat okoz és helytelen ítéletek, magatartás kialakításához vezethet. Rendíthetetlenül hisszük, hogy az igazságnak előbb-utóbb ki kell derülnie, diadalmaskodnia kell. És ha valóban az igazságról, az igaz útról van szó, akkor legfőbb biztosíték a Szentlélek garanciája, aki minden emberi gyarlóság, csalódás, kudarc, sőt bűn mellett és ellenére is az egyházat megőrzi az igazságban.

Az egyházban tapasztalható nyugtalanságnak természetesen nemcsak belső, hanem külső okai is vannak, mivel tagjai egyszersmind a világ polgárai is. Az egyház nem élhet „a világon kívül”. Világunkban pedig, az ember mai világában, számos és komoly bajjal találjuk magunkat szemben. A gazdagságért, hatalomért és még sok minden egyébért vívott küzdelem, sajnos, valóban „életre-halálra" megy. A fokozódó luxusigény a lustaságnak és az erkölcsök lazulásának melegágyává lett. fgy elsősorban korunk embere kerül válságos helyzetbe, krízisekbe — és nem az egyház, nem a kereszténység. Tudjuk azonban azt is, hogy az egyház nem „fogalmi nagyság", mivel emberekből áll. Ezért a világban tapasztalható, az embert érintő krízisjelenségek az egyházban is jelentkeznek, sőt épp ott válnak szembeötlőbbé, hiszen „az ítélkezés Isten háza fölött veszi kezdetét" (1Pt 4,17).

Ha tovább vizsgáljuk az egyházban tapasztalható belső nyugtalanságot, annak egyik újabb jelentős okát abban jelölhetjük meg, hogy tagjai közül sokan híján vannak a valódi lelki elmélyülésnek, a vallásos megtapasztalásnak. Akik pedig — a Szentlélek ajándékát elfogadva, azzal élve — ezt a „sajátos dimenziót” igyekeznek hittestvéreik előtt föltárni, azokra igen gyakran bizalmatlansággal, sőt gyanakodva tekintenek. Sajnálatos tény, hogy korunk ezer irányban érdeklődő, elfogult és szétszórt embere lassan képtelenné válik, hogy mélyebbről, hogy „belülről” is nézze önmagát, a világot, egyházát és az eseményeket. Nincs talán ereje rá, vagy túl „ideges” ahhoz, hogy csendben visszavonuljon, eszmélkedjen és elmélkedjen, hogy imádkozzon? Imáit — ha még ragaszkodik gyermekkori emlékei ébrentartásához — mechanikus módon pergeti, miközben a környezetéből érkező, szinte számtalan információt is igyekszik önmagába „betáplálni". Az információk özönében azután már nem képes kommunikálni embertársaival és Istenével. Környező világunk anyogilag- technikailag fejlődik ugyan, de lassan hiányzik belőle a „szív”, az elmélyülő, imádkozó ember.

Az egyházban tapasztalható nyugtalanság — mint föntebb már utaltunk rá —, sajnálatos tény és okai igen szerteágazók. Megtalálhatók az egyházon belül és kívül, hol az egyház tagjainak és vezetőinek szükkeblűségében, hol a józan előrelátás, a holnap felé való f el 88