Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)

1981 / 2. szám - KÖRKÉP - Szennay András: "Ne nyugtalankodjék szívetek" (Jn 14,1)

tártság hiányában, hol a megszokotthoz való görcsös és aggódással terhes ragaszkodásban, hol az emberi fegyelmezetlenségben, lustaságban, vagy éppen gőgben — és ki tudná még felsorolni, mi minden másban? Pedig az egyház feladatai változatlanul fontosak. Azok, mert Krisztus bízta reá a világ, az emberek „hazavezetését”. Vajon képes lesz-e még rá, hogy a szellemi-lelki fejlődés elsőbbségének rangját és súlyát igazolja és biztosítsa világunkban? Az átélt helyzetben úgy tűnik, aligha. Az egyházat szeretők, a krisztushivők közösségének valóbon javát akarók azonban keresik az egyház mai életével összefüggő, a felmerülő kérdé­sekre a megfelelő válaszokat, keresik a megzavartság állapotából, a nyugalanságból ki­vezető utat. Természetesen vérmérsékletüktől, egyéni beállítottságuktól, szemléletmódjuktól függően különféle magatartást tanúsítanak, különböző javaslatokkal állnak elő. A türelmesek válasza Az egyház hosszú vándorlása során már ezer veszélyt kiállt és minden bizonnyal a mai nehézségeken is diadalmaskodni fog. Csak semmi kapkodás, csak semmi nyugtalanság, csak türelem — biztatnak. Nagy pozitívuma ennek a higgadt szemléletnek és magatartás­nak, hogy nem a tunyaság, nem a semmittevés nyomán fakad, hanem az Istenbe vetett erős hitből és bizalomból táplálkozik. Türelmesen ki akarják várni, hogy Isten gondviselése mindent szép lassan elrendezzen. Arra természetesen nem gondolnak, hogy minden ön­magától fog rendbejönni és ezért azt is jó szemmel nézik, hogy ki-ki a maga vérmérséklete, szellemi beállítottsága szerint kivegye részét a munkából. Szimpatikus ez a higgadt és bizokodó magatartás, ha valóban mély hitből és reményből táplálkozik. Helytelenné, sőt veszélyessé válhat azonban akkor, ha kényelemből, ha a „majd ráérünk még” lelkületből fakadna, vagy az ilyen magatartást segítené elő, esetleg erősítené. Mert Isten nemcsak „erős várunk", hanem egyben ő a munkára küldő Isten is. A konzervatívok válasza Ök valamit valóban „konzerválni”, azaz megőrizni, óvni, tartósítani kívánnak. El kell ismernünk, ennek a feladatnak vállalása és végzése értelmes, sőt szükséges is. De — mint az egyéb válaszok is — a totális igénynek, követelésnek veszélyét hordhatja magában. A konzervatívok tudatában vannak annak (amint erről mások is meg vannak győződve), hogy Krisztus „kincseket" bízott egyházára. Ezeket, mint lelkiismeretes „őrök”, át akarják menteni az utókor számára. Meggyőződésük, hogy a holnapot, a jövőt ezek az áthagyományozott és kipróbált értékek biztosítják. Ugyanakkor az újításokkal és minden újszerűvel szemben bizalmatlanok, csak a szerintük egyértelműen igazolhatót fogadják el és hajlandók megtartani. A szükséges kontroll, ellen­őrzés szerepét kívánják vállalni és végezni és ezért energikusan fellépnek a — véleményük szerint — elhamarkodott és megfontolatlan újítók, a holnapot tervezők, előkészítők ellen. A konzervatív emberek azonban — és ezt sajnálattal kell megállapítanunk — az új szak- tudományos (például bibliatudományi) kijelentéseket gyakran nem az igazság igazolható­ságán, hanem saját régi ismereteik alapján mérik le. Számonkérik ezért az újítókat, vajon tanításuk megfelel-e az egyház régi és hivatalos tanításának. S ez még rendben is van. Ellentmondásba kerülnek azonban ott, ahol a „régi igazság védelmében” az egyház újabb „hivatalos” tanítását is elutasítják. így például nyugtalanítják őket a pápai bibliabizottság döntései, vagy zavarónak tartják, sőt többen elutasítják a 2. Vatikáni zsinatnak a kinyilatkoz­tatással, az evangéliumok történetiségével, a liturgia megújításával, a vallásszabadsággal stb. kapcsolatos tanítását. A progresszív felelet Ök az újítás, a megújulás, a haladás szolgálatában állnak. Meggyőződéssel vallják, hogy az egyház életében olykor szükség van bizonyos tisztító, a száraz leveleket, ágakat le­rázó szélre, bizonyos „mozgásra”, hogy az élet tovább növekedjék, hogy valóban a holnap, a jövő teljességét munkálhassuk. Számukra minden jelentkező új probléma egyben feladat is, — Isten „szava”, felhívása, az „idők jele", mellyel szembe kell néznünk. Az új problé­mákra nem elég a „régi válaszokat” mereven és változatlanul ismételgetni. A még kevéssé értett Szentírásban jobban el kell mélyedni, annak mondanivalóját, tartalmát, üzenetét jobban meg kell ismerni, fel kell tárni. 89

Next

/
Thumbnails
Contents