Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 2. szám - TÁVLATOK - Sólymos Szilveszter: Gondolatok a pap nélküli istentiszteletről
házközség miséjéről hozza el, így nyilvánvalóvá lesz az eukarisztikus áldozat és az áldozás kapcsolata; — fel kell vetni a kérdést, hogy a közösség vezetését jól ellátó világiakat — megfelelő tanulmányok és gyakorlat után — nem kellene-e pappá szentelni, hogy azután közösségükben ők legyenek az eukarisztikus ünneplés vezetői. Schilsonnak és érvelésének természetesen akadtak ellenzői. — A Krisztussal való szentségi találkozást az áldozásban nem afféle „függelékének érzik az igeliturgia után, hanem az szerintük az istentisztelet súlypontja, és éppen az ige és eukarisztia egymásrautaltságát fejezi ki. A hivők így egyaránt részesednek az Isten igéjének és Krisztus testének asztaláról. Ezzel nem akarják tagadni az igeliturgiák létjogosultságát, de azok a gyakorlatban önmagukban még nem váltak eléggé kedveitekké. Sőt, egyesek egyenesen protestáns „veszélyt” is emlegetnek, ha a hívek egyoldalúan csak Isten igéjével táplálkoznának. — Ha már valahol szentmiseáldozat nem mutatható be, illő, hogy legalább áldoztatás legyen — mondják mások — hiszen minden áldozás visszautal az eukarisztikus áldozatra, csak annak révén lehetséges, annak gyümölcse. Az egyház jelenlegi előírásai pedig megengedik a híveknek az eukarisztia vételét misén kívül is, ha a misén részvételük akadályozott. A pap nélküli istentisztelet ilyen akadályozott helyzetként fogható fel. 3. „Minden egyházi közösségnek joga van papra” Az előbbi két, egyébként csak hangsúlyban és teológiai szemléletben különböző felfogáson érdemes elgondolkozni. A második felfogás további megfontolások felé nyit fel ajtókat. A „szükségmegoldás" valami végleges után kiált. Az egyházban tapasztalható paphiány többeket új utak, elgondolások keresésére ösztönöz. Sokan vannak, akik semmiképpen nem szeretnék a pap nélküli istentiszteleteket végleges megoldásnak látni. Ezek közé tartozik Heinz Fleckenstein, aki védőbeszédet tart az egyházi közösségek önállósulása és a közösség valóságos vezetőjének felszentelése érdekében.8 Hangoztatja, hogy minden keresztény közösségnek joga van az eukarisztia ünneplésére, következésképpen papra is. Ha átmenetileg a paphiány miatt a püspök megbízásából világi is vezeti a közösség életét és rendszeres istentiszteleteket tart, ez valóban csak „átmenet” lehet, nem végleges megoldás. A megoldás abban jelölhető meg, hogy az egyház ezeket a bevált vezetőket, ha nős emberek is, ha csak „másodállásban” is tudják szolgálatukat ellátni, szentelje pappá. Másokból — és ez az általánosabb — a paphiány a következő gondolatokat váltja ki. A növekvő paphiány megoldására bízzunk a lelkipásztori munkából minél többet világi hívőkre. Szinte mindent rájuk lehet bízni, amire szakképzettségük és adottságaik alkalmassá teszi őket —• kivéve a szentmisét, a gyóntatást és betegellátást — (mármint, ami annak szentségi részét illeti). Tehát azt, ami megkívánja a szentségi-papi rendet. E „szolgálatok” továbbra is maradjanak fenntartva a papi rend tagjainak, tehát azon férfiaknak, akik nőtlenségben vállalják a krisztusi főpapságban való részesedést. A pap közvetítő Krisztus és a közösség között, „alter Christus", bizonyos „szent hatalom” birtokosa. E felfogással szemben, vagy emellett, az egyházban ma már olyan tünetek is jelentkeznek — egyelőre inkább mint határesetek —, ahol az egyház jelenlegi előírásaival és tanításaival ellentétben, pap hiányában bizonyos közösségek nem papi vezetővel ünnepük az eukarisztiát. Ennek a problematikának szenteli a CONGLIUM folyóirat 1980/3. számát, melyben elsősorban E. Schillebeeckx vázolja fel történeti fejődésében a keresztény közösségek és tisztségviselőik kapcsolatának alakulását, ill. azt, hogy a mai helyzetben milyen irányban kell keresni a megoldást.9 Mindezt azért is említjük, mert a mai paphiány egyrészt tudatosította az egyházban a hivatásokkal való fokozott törődést, másrészt a történeti fejlődés felülvizsgálatára és új — esetleg éppen régi — megoldások keresésére ösztönöz. A „minden egyházi közösségnek joga van a papra” — megfogalmazás mind gyakrabban hangzik el. Ha ugyanis a keresztény közösség életének csúcsa és forrása az eukarisztia ünneplése, akkor papja is kell, hogy legyen a közösségnek. A legtermészetesebb, hogy az legyen a papja, aki egyébként a közösség életének irányítója, vezetője. Ha a kettőt elválasztjuk egymástól — tehát külön van egy világi vezető és külön egy papi renddel kiemelt személy, aki időnként az eukarisztikus istentiszteletet végzi —, ebből veszedelmes szakadás alakulhat ki a közösségben. Kari Rahner írja; „...az eukarisztia felszentelt vezetője alapvetően azonos legyen a közösség vezetőjével, és ne csupán a liturgikus funkciók alárendelt felelőse ... Az az elmélet, hogy az eukarisztia vezetője és a közösség irányítója két különböző személy lehet, hosszú távon 85
