Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)

1981 / 2. szám - TÁVLATOK - Sólymos Szilveszter: Gondolatok a pap nélküli istentiszteletről

2. „Szükségmegoldások, nemegyszer helytelen megoldások”

Azon gyakorlat ellen, hogy az igeliturgia az áldoztatással minden fenntartás nélkül összekapcsolandó, s mikor ezt még ideális megoldásnak is tartják — többen, elsősorban Arno Schilson,6 ismételten felemelték szavukat. Elsősorban az ő érvelését tolmácsoljuk.

Schilson a jelenlegi gyakorlatot teológiai vizsgálódásnak veti alá. Figyelmeztet: ha a jelenleg erősen terjedő gyakorlatról csupán mint átmeneti, rövidlejáratú szükségmegoldásról lenne szó, nem lenne olyan súlya az egésznek. A valóság józan szemlélete azonban arra mutat, hogy itt hosszúlejáratú problémával állunk szemben; az elkövetkező években és évtizedekben aligha számolhatunk a papi hivatások rohamos és minden igényt kielégítő növekedésével. Fontosnak tartja tehát, hogy a paphiány hátrányos hatásával józanul nézzünk szembe.

Elfogadható az a megállapítása: hosszabb időre természetes és szabályszerű állapot lesz, hogy egyházi közösségeink egy része vasár- és ünnepnapon nem fog eukarisztiát ünnepelni. Ahhoz szerinte sem fér kétség, hogy a pap nélküli közösségek vasárnapi összejövetele mindenképpen szükséges. Ennek közösséget megtartó ereje van, a vasárnap megszentelésének fontos formája lehet és pótolja a szentmisén való részvételt.

A pap nélküli istentiszteletnek azon formáját azonban, hogy az igeliturgia után magától- értetődően és mindig következzék az áldoztatás, végig nem gondoltnak, sőt veszélyesnek tartja. Szerinte ezzel az egyház a jelenlegi nehéz helyzetben veszélyes utakra tévedhet. Utal a német püspöki kar megállapítására is: „Szükségmegoldások nemegyszer helytelen megoldásokra vezetnek.1’7

Azt nem vonja kétségbe, hogy az igeistentiszteletnek önmagában megvan a létjogosultsága; hogy az valódi Krisztus-találkozásra vezethet el, hisz Krisztus nemcsak a szakramentu- mokban, hanem meghirdetett igéjében is jelen van (lásd LK 7.). — A jelenlegi gyakorlat azonban éppen az áldozásban látja a Krisztussal való találkozás lényegét. Ami ma terjedőben van — igeliturgia áldoztatással — az pusztán igeliturgia és az eukarisztikus ünneplés között valami keverék forma, mely sokak szemében úgy tűnhet fel, mint egy kibővített áldoz- tatási szertartás. Ennek pedig komoly veszedelme, hogy a zsinat által hangoztatott eukarisz- tia-szemlélet elhomályosodásához vezethet. Ami a zsinat szemében kivétel, hogy ti. a szentmisén részt venni nem tudók, az öregek és betegek áldozhassanak misén kívül is, itt valójában eukarisztia-pótló gyakorlattá válik. így nem az eukarisztia igazi teológiai értelme kap hangsúlyt, a „memoria mortis et resurrectionis lesu Christi", hanem az eukarisztikus színek a kenyér és bor formájában. Tehát az igeistentisztelettel egybekötött áldoztatások rendszeressé tétele pontosan az eukarisztia megújított szemlélete vonatkozásában jelenthet elgondolkoztató és sajnálatos hátralépést. A nép úgy fogja fel ezeket az istentiszteleteket, mint eukarisztikus ima nélküli misét; és ezt sokan nem is pánnák, mert az eukarisztikus ima idáig is „idegen test" maradt számukra a szentmisében, amit már csak azért is feláldoznának, hogy többet lehessen énekelni. Ezen a módon az Ür halálának és feltámadásának emlékezete, ami igazában a szakiamentum egészét jelenti, háttérbe szorul, és ismét a jelenlét kerül egyoldalúan előtérbe. A liturgikus reformnak az a törekvése, hogy a húsvéti misztériumot a maga teljességében a hívek elé tárja, így erősen megrövidül. Lassan természetes és mindennapi lesz az, ami csak kivétel, csak határeset lehetne.

Schilson felhívja figyelmünket arra, hogy ha csak „praktikusan” gondolkodunk, és azt nézzük, hogy a fennálló egyházi előírásokat nem hágjuk-e át, és ugyanakkor a gyakorlat mögött kialakuló szemlélettel nem törődünk, akkor az ilyen megoldások gyakian káros kö- vetKezmenyekkel járhatnak.

Az NDK egyházmegyéinek évek óta folyó gyakorlatával kapcsolatban arra mutat rá, hogy ott sajátosan diaspoia vidékről van szó, még nem teljesen kifejlődött közösségekről; azután az eukarisztiát az istentisztelet vezetője a közelben bemutatott szentmiséről hozza át és nem a taDernákulumból áldoztat.

A szerző szerint a pap nélküli istentisztelet ezen formája egész közösségek számára tárt kaput nyithat olyan felfogás felé, hogy papra igazában nincs is különösen szükségük; ez aztán a hivatások ébresztésére is hátrányos lehet. — Állításait a következőkben lehetne összefoglalni:

— tagadhatatlanul fontos, hogy minden közösség, ahol nincs pap, vasárnaponként isten- tiszteletre jöjjön össze;

— ez elsődlegesen tiszta ige-liturgia legyen, amelyben Krisztus megjelenik, amikor a közösség meghallgatja az igét;

— a keresztény közösség fennállásához mindenképpen szükség van időnkénti és rendszeres eukarisztia ünneplésre;

— rendkívüli esetben a közösség vezetője az áldoztatáshoz az eukarisztiát a közeli egy84