Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 2. szám - Széll Margit: "Nézd a tenyeremre rajzoltalak" (Iz 49,16) (A vigasztalás tudományáról és teológiájáról)
nov.). — 9. Schütz A.: A kéziratban maradt válasza Bangha Béla Bírálatára, 1923. ápr. 27. — 10. Vő. Schütz A.: Életem, 268—269, és Őrség 97. — 11. Cavallier József: Személyes közlése 1964. máj. 28-án. — 12. Erdey F.: Személyes közlése 1961. máj. 10-én. — 13. Cserháti József: Az Egyház és szentségei, Bp. 1972. 11. és 215. — 14. Schütz A.: Struktúrtörvények a dogmák világában. In: Theologia XI. köt. 15. I. (1944. 1. sz.). — 15. Schütz A.: Dogmatika, 2. kiad. 1. köt. 260—261. Széli Margit „NÉZD, A TENYEREMRE RAJZOLTALAK” (Iz 49,16) (A vigasztalás tudományáról és teológiájáról) „Néha olyan lelki szorongattatások közepette él az ember, hogy mindent sötéten lát, minden kín számára. A napnak egyetlen sugara sem tűnik fel, hogy megvigasztalja . . . De amikor legkevésbé várja, megnyilatkozik neki az Isten, szava vagy élete által és egészen új, váratlan reményként ragyog fel sírástól elvakult szeme előtt... Krisztus ismét úgy tűnik fel, mint a szelíd, iránta való szeretetből feláldozott Bárány, aki szeretete végső határáig szerette őt." — Chiara Lubich, korunk nagy vigasztalója írja ezeket a sorokat. A szomorúságban, a kudarcban, a mellőzésben az ember támaszt, védelmet keres, vigaszra szorul. Mégis azt tapasztalja, hogy akik csüggedtek, akiket sikertelenség vagy mellőzés ér vagy egyéb okból „esnek ki a sorból”, — azoktól az emberek elhúzódnak, félnek, nehogy hátrányos helyzetük árnyéka rájuk vetődjék. Mások a betegtől, a halálra váló arctól félnek, és ilyesféle magyarázatokkal tartják távol magukat: mindenkinek magának kell megküzdenie a harcot, szembe kell nézni önmagával. Mindez az önféltésnek, a leplezett önzésének különböző megnyilvánulása lehet. Úgy is mondhatjuk, hogy korunk embere elfelejtett vigasztalni. Amíg keleten ma is, éppen úgy, mint régen, a vendégbarátság mellett mintegy köteles testvéri szolgálat az embertárs vigasztalása, addig a mi kultúrvilágunkban az embereket tanítani kell a vigasztalásra. A vigasztalás tudományos alapját Freud vetette meg. Nyomában a mélylélektan mai kutatói leírják, mik az emberi életnek azon nélkülözhetetlen feltételei, amelyeknek elvesztése súlyos károsodást okoz. Az emberi személyiség alakulásának kezdete — főleg A. G. Sullivan és P. Mullahy megfigyelései alapján — még a születés előtti időszakra vezethető visz- sza. Maga az ember az, aki osztódó életsejtjeiben először tapasztalja meg a minden ízét átjáró, jó közérzetet, — mondhatjuk úgy is: bontakozó üdvösségét (salus = épség, megmentő védettség, egészség). Amint azután a világba lép, azonnal megtapasztalja a szorongást, a magára maradottságot, a kínzó éhséget, a bénító hideget, időnként azonban megjelenik az anya és egy-egy rövid időre visszaidézi az ősboldogság ízét, ringató melegét, biztonság- érzetét. — A növekvő emberben az ilyen tapasztalatok nyomán születik meg a remény, hogy az „elveszett paradicsom" egyszer visszatér. És felnőttként, amint egyre magasabb életszintre emelkedik, céltudatos törekvéseinek éppen úgy, mint nyomorúságainak hátterében megsejti a biztonságot és védelmet nyújtó Ősvigasztalót, aki a Teremtőnk, a kezdeti boldogságunk és végső üdvösségünk Szerzője. Isten elgondolása az emberi személyiségünk teljes kibontakozása, ezért az evilágban megtapasztalt üdvünket töretlenül vezeti át a végső üdvösségbe. Flans Schilling, a müncheni pasztorálteológus az embernek ezt a kezdettől bontakozó boldogság- és üdvösségváró igényét alapvető létszükségletnek tartja. Aki boldogságigényét elvesztette, lemondott az életéről; de semmi körülmények között sem veszítheti el addig, amíg reménykedik az életben. Igaz, sokan a boldogságot csupán a testi jólétben, az anyagi ellátottságban keresik; ezért a valláserkölcs mindenkori feladata, hogy ezt a boldogságigényt valóban emberhez méltó, átfogó és transzcendens szintre emelje. Ebből az alapvető életreménységből érthető, hogy ha valami megrendíti a létünkhöz és fejlődésünkhöz nélkülözhetetlen, üdvös épséget, akkor az ember gyökerében meginog és saját erejéből aligha tud helyreállni. Az ember közösségi lény, születésétől kezdve sikeres eredményeiben éppen úgy, mint öregedő elesettségében másokra szorul. Amikor ma az emberi társadalom világ szerte a sérültek, a fogyatékosok, a hátrányos helyzetűek fokozott megsegítésére szélit fel, akkor nemcsak az egészségügy, a pszichológia területén szükséges egyre több szakembert útnak indítani, hanem szorosan vett lelkipásztori feladat is megtanítani a keresztényeket arra, hogy ne csupán jó szívvel, hanem alapvető ismeretekkel tudják egymást erősíteni. 75
