Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 2. szám - Széll Margit: "Nézd a tenyeremre rajzoltalak" (Iz 49,16) (A vigasztalás tudományáról és teológiájáról)
A vigasztalás tudománya Induljunk ki néhány tapasztalati példából: Ha rákérdezünk ismerőseinkre, mikor kaptak vigasztalást, elbizonytalankodva kutatnak emlékeik között, míg végül egy-két jelentéktelen esetet említenek. Ügy tűnik, ritka dolog az igazi vigasztalás. Máskor viszont szinte önkéntelenül is vigasztalóvá válhatunk. Egyik ismerősöm férjét váratlonul halálos baleset érte. Nem tudtam mivel vigasztalni. Csupán elkísértem a templomba és rendszerint szótlanul, együtt jöttünk haza. Csak évekkel később említette, nagy erősítést adtam azzal, hogy együtt mentem vele a templomba; férjével is együtt jártak és a legnehezebb volt neki az ünnepi együttlét hiánya, a magányos imádság a templomi közösségben, — és egyedül, elhagyottan térni haza. — Egyik barátnőm, aki a saját bajáról sem szeret beszélni, nehéz és kilátástalan helyzetemben nem tett mást, mint hogy meghívott egy-egy érdekesebb tévé-előadásra és néhány jó falattal kedveskedett. Ezzel — úgy éreztem — mintegy felemelt. Megbecsülését azzal viszonoztam, hogy ezekre az alkalmakra jobban felöltöztem, és lassan kezdtem újra a megfelelő szinten élni, jobban törődni önmagommal, dolgaimmal. Megfigyelhető az is, hogy amikor egy súlyosan szenvedőnek, elesettnek segítünk, vagy áldozatokat is hozunk érte, — ugyanakkor mindennapos emberi találkozásainkban a hozzánk hasonlók felé tele vagyunk részvétlenséggel, tapintatlansággal. Talán bizonyos, rejtett féltékenységből vagy irigységből is tesszük ezt. Átélésünk hiányában, vagy éppen erőszakoskodásunkkal zavart keltünk társaink lelkében. Könnyen leszóljuk a másik munkáját, igyekezetét, míg magunk talán közelítő eredményt sem tudunk felmutatni. Hatalmaskodással megzavarjuk a másik lelki egyensúlyát és gátlástalan önféltésünkkel, belső nyugtalanságunkkal széles körű vigasztalanságot keltünk magunk körül. Máskor nem fékezzük nyelvünket, szabadjára engedjük gondolatainkat és ezekkel sokaknak okozunk lelki szenvedést. Egy szellemileg fogyatékos, béna fiú anyja panaszolta nemrégen: Régi ismerőseik, akik egyébként segítőkész, jó barátok, gyakran meglátogatják őket. Ők azonban az élet napos oldalán járnak és minduntalan dicsekednek. Múltkor elmesélték, milyen választékos bútorokat vettek új lakásukba, milyen jó a jövedelmük, elhencegték, hogy pompás helyen nyaraltak és gyermekeik hogyan érvényesülnek. — Elképzelheti — mondta az anya — milyen szörnyű fájdalom fogott el. Bárhogy küzdöttem ellene, akaratlanul is összehasonlítottam ezeket az én nehéz sorsommal, és lelkemből mélységes szomorúság, és irigység tört fel, amit szegény gyermekem is megérzett rajtam: levert és türelmetlen voltam vele, kevesebb sze- retetet adtam neki, mint máskor. Mindezekből a példákból kitűnik első tennivalónk: — Lássuk meg, fedezzük lel magunkban és környezetünkben a vigasztalanság okait és a vigasz lehetőségeit. Meg kel! tanulnunk látni, átérezni, átélni a másik helyzetét, — és ez csak úgy lehetséges, hogy egy időre megfeledkezünk önmagunkról. KIT VIGASZTALJUNK? Aki bármi okból erőiben megfogyatkozott, az vigasztalásra szorul. Szaknyelven úgy mondják, hogy ilyenkor az illetőnek a magáról kialakított énképe veszélyeztetve van, személyi épsége megsérült, esetleg közel áll a lelki széteséshez. Történhet ez akkor, ha emberi kapcsolatai meglazultak, otthonát, családját elvesztette, ha akadályozzák kibontakozását, háttérbe szorítják, adottságaiban mellőzik, becsületében, emberi méltóságában megalázzák. Az ilyen helyzetek az emberi egzisztencia magvát érintik, az illető létében érzi magát fenyegetve, azért elveszti az evilágba, vagy éppen a túlvilági beteljesedésbe vetett reményét. Különösen veszélyeztetettek a mai fiatalok, akik beleszülettek a jólétbe; testileg talán fejlettek, de lelkileg annál kevesebb védettséget, edzettséget kaptak. Ezért ha váratlan kudarc éri őket —■ óvodai, iskolai mellőzés, társaiktól kapott sérelem —, nemcsak lelkileg törnek össze, hanem érzékeny egészségük is károsodik. A vigasztalanság fő jellemzője, hogy az embert egy időre, olykor véglegesen is visszaveti egy korábbi, kezdetlegesebb fejlődési szakaszba, azaz életében regresszió mutatkozik. Munkateljesítménye leesik, alkalmazkodó képessége csökken, vagy éppen túlzottan kötődik egyes személyekhez. Megbomlott tehát az emberi közelítés és távoltartás dialektikus feszültsége. Érthető módon — az ilyen állapotban — felébrednek a gyermekkori vágyak. A szomorú, a sérült ember keresi az egykori anyai védettséget, fokozódik benne a vágy a biztonság, a qyöngédség iránt. Érzi, személyisége csak így tud helyre állni. Egyszerűbben ez úgy mondható, hogy a vigaszra szoruló pillanatnyilag gyermekké válik, mert csak így képes helyreállítani önmagát. Azt kívánja, hogy mellé álljanak, a szó szoros értelmében, babusgassák. A VIGASZTALÓ tehát olyan segítő személy, mint az anya a gyermeke mellett. Az én felerősítése — az elesettség legmélyebb fokán — azt is megkívánhatja, hogy együtt éljen se76
