Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Tomka Ferenc: Izgalmas lehet-e a krisztusi élet
mint magához Jézushoz . . . Ilyen gondolatokkal indultam misére. — Néhány év óta minden reggel ugyanazon az úton jártam misézni. — Általában a mise előtt otthon elmélkedtem és az elmélkedés Istennel való találkozásának légkörében — valamiképpen Isten csendjébe burkolózva mentem a templom felé. És nagyon távolinak éreztem a körülöttem munkába siető és olykor káromkodó embertömeget. Talán most először érintett meg a gondolat, hogy ezek az emberek nem idegenek; hogy Isten szereti őket is — a zajongókat és károm- kodókat is —; és ha én most bármit tennék szeretetből egyiküknek, azt magának Jézusnak tenném. Ekkor, néhány méterrel magam előtt megpillantottam azokat az utcaseprő cigányokat, akik mellett évek óta ugyancsak szinte minden reggel elmentem, és még soha nem szóltam hozzájuk. Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy a fiatalokkal nagyon meg lennék elégedve, ha ezekben az utcaseprőkben is felfedeznék magát Jézust, vagy az Embert, akivel lézus azonosítja magát. Meg lennék velük elégedve, ha Jézus szavainak szellemében például kedvesen meg merném szólítani ezeket a cigányokat. — De vojon én tudok-e szólni hozzájuk — támadt föl bennem a kérdés. — Mások számára ez talán nem jelentene különösebb nehézséget, de én egy pillanat alatt „megizzadtam”. Szinte lehetetlennek tűnt számomra a gondolat, küzdöttem magamban és próbáltam meggyőzni magamat: hogy ezek igazán a város legkisebbjei . . . Hogy ha Jézus söpörne itt, öt biztosan megszólítanám . .. Mindez néhány másodpercig tartott, mert odaértem melléjük és jobb híján rájuk köszöntem, hogy ,,Jó reggelt kívánok". Rám néztek egy pillanatra, de nem válaszoltak. Naponta emberek ezrei futnak el mellettük és soha senki nem köszön nekik. Nem hitték, hogy őket köszöntőm. De számomra akkor nem az volt a lényeges, hogy válaszolnak-e. Megdöbbentett, hogy ilyen kicsi dologban milyen nehezemre esett megvalósítanom ezt a szentírási mondatot, és gyermekded öröm volt bennem, hogy sikerült. A miséről hazajövet aztán még mindig erőt kellett vennem magamon, de már könnyebb volt: odaléptem a még ott söprögető cigányokhoz és egy néhány szót szóltam hozzájuk arról, hogy milyen jó, hogy tisztává teszik minden nap az utcát... Említésre sem méltó esemény volt ez, de számomra élményt jelentett azoknak az embereknek öröme, és a velük való néhány perces beszélgetés. — Azután ehhez hasonló kicsiny, de mégis nagy élményekkel telten folytatódott az egész nap. És talán eddigi életemben soha nem éreztem még úgy át, mint ezen az estén, hogy a Szentírás valóban „halálosan” izgalmas. A következő napokon folytattam ezt a gyakorlatot. S amikor eljött a hittanóra, már nem elméleti tanácsokat adtam a fiataloknak a tennivalókkal kapcsolatban, hanem az óra végén elmondtam, hogy számomra mit jelentett ez a mondat az elmúlt napokban. A fiatalok elnémultak. A következő órán a beszélgetésben többen azt mondták, hogy ilyen izgalmas hittanórát még nem tartottam, és hogy élményeim azt éreztették meg velük, hogy ezt az életet nekik is meg kell kezdeniük. Ezen az órán a fiataloknak körülbelül egynegyede egészen hasonló élményekről számolt be. Később pedig — bizonyára az ő példájukra is — a közösség nagyobb része bekapcsolódott a tapasztalatok elmondásába. Azóta — körülbelül öt éve — magam is hétről hétre, vagy hónapról hónapra élem a fiatalokkal az előre kitűzött szentírási gondolatot, mondatot. Akármelyik mondat szerepelhet is, azt hiszem, mindig újra számomra jelentette a legnagyobb megdöbbenést az, hogy milyen izgalmassá válik a Szentírás, ha életre váltom. — Csak egy példát még: Egyik alkalommal az óra témája az evangéliumi tanácsok voltak, összefoglaló mondatul ez kínálkozott: „Adjátok el, amitek van . . .”. Mint minden mondattal, ezzel is először magamnak kellett meg- küzdenem. Eleinte arra gondoltam, hogy ez a mondat mégsem jó, mert inkább szerzeteseknek való, mint fiataloknak. Hiszen még nekem sincs túl sok odaadni valóm. Nekik pedig még kevésbé van. Később azonban, szokás szerint elkezdtem önmagam életre váltani ezt a mondatot is. Rövidesen fölfedeztem, hogy sok kicsinységem van, amit odaadhatnék másoknak. Egy délután átnéztem a szobámat és több könyvet, ruhaneműt, vagy egyéb tárgyat találtam, ami nem szükséges, egyszerűen csak van. A következő napokon többen eszembejutottak, akiknek e tárgyak valamelyikével örömet szerezhetnék. Amikor elajándékoztam e fölösleges kicsiségeimet, meglepett, hogy némelyiket milyen nehezemre esett odaadni, noha valóban nem volt szükségem rájuk. — Bizonyára vannak olyanok, akik ezt már régen gyakorolják. De számomra új volt ez a felfedezés. — S a következő héten, miután az óra végén elmondtam élményemet, a fiatalok is nagy lelkesedéssel fogtak ennek valóra váltásához. Lelkesítette őket a kereszténység radikalitása, teljesség-igénye, s az ebből fakadó szabadság. A következő órán megkértem néhányukat, hogy írják le ezt az élményt, amit e szentírási mondat életreválfásakor átéltek. Álljon itt ezekből egy: „Amikor arról a szentírási mondatról beszélgettünk, hogy 'adjátok el mindeneteket’, előttem már beszélgetés közben egyszerre megjelent a fiókom és benne kedvenc dolgaim, amikhez nagyon ragaszkodom. Még aznap este nekifogtam, hogy kiválogassam azokat a dolgokat, amelyeket szeretek, de nincs rájuk nagyobb szükségem. Olyanoknak adtam 60
