Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - György Attila: Gondolatok a hitoktatásról
nincs éles határvonal a mese és a valóság között. Nagy a mozgásigényük és színes előadás nélkül lehetetlen a fegyelmezés. Hitoktatásunkban ma is érvényes az ősi szabály: fides ex auditu — hallásból születik a hit, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a körülményt, hogy korunk embere, gyermeke képfolyamok partján tölti élete jelentős idejét. Ezért a hallásból merített hit kiegészítendő a látásból merített hittel. Nyilvánvaló, hogy itt a szemléltetésre gondolunk. A képszerű látásmód gyermekkorban a legsajátosabb és a hit alapozásánál nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Látni szeretnénk Jézust, mondták a jeruzsálemi zarándokok, mutasd meg nekünk az Atyát, kérték Jézust apostolai. Ezek a kívánságok örök emberiek, főleg gyermekiek. Közismert tény a gyermekek vizuális alkata és az ebből következő látás-igénye. Tudatában volt ennek egyházanyánk és éppen ezért sohasem csatlakozott a képrombolók mozgalmához. Tagadhatatlan, hogy ennek köszönhetően hatalmas, művészi szinten álló képanyag áll rendelkezésünkre. Am a szemléltetés akkor válik teljessé, ha a gyermek kreatív képességeit mozgósítva öntevékenységre segítjük őket. Ezért is fontos hitoktatásunkban a munkafüzet alkalmazása. A kérdés az, hogy mit és hogyan rajzoljunk? Mivel kevesen rendelkeznek átlagon felüli rajzkészséggel, arra kell törekednünk, hogy mindenki számára kivitelezhető képeket szerkesszünk. Egyházunk életében kezdet óta jelentős szerepet játszott a szimbólumok alkalmazása. Már csak azért is, mert számos hitbeli igazságot nem lehet figuratív képekkel szemléltetni. Legyenek rajzaink egyszerűek és elkészítésük ne vegyen túl sok időt igénybe. Kerüljünk minden dekoratív elemet, csak a lényegre törekedjünk. Fontos szempont, hogy a rajz lehetőleg gyermekek előtt a táblán szülessék. Egységes szimbólumrendszert alkalmazzunk, fölhasználva az egyház ilyen természetű gazdag hagyományát. Mindezek hangsúlyozása mellett nem mulaszthatjuk el már kezdő fokon sem a vallási igazságok fogalmi meghatározását, az úgynevezett vallási nyelv elsajátítását. Egyes külföldi hittankönyvek átmenetileg elvetették a kérdés-felelet módszerét, de újabban visszatérnek hozzá. Ez a legbiztosabb út a vallásos nyelv ábc-jének megtanításához. Schütz Antal professzorról beszélik, hogy szigorúan megkívánta az általa megfogalmazott dogmatikus szövegek betanulását. Az egyik szigorlatozó megakadt felelet közben és azzal védekezett, hogy tudja ő az anyagot és ami most következne, az a könyv bal oldalán az alsó sorokban található. Schütz professzor megértőén bólintott és kimondta a kisegítő mondatot. Utána tanártársai megjegyezték: miért nem engedted, hogy a szigorlatozó a saját szavaival folytassa? — De ha nincs saját szava, mi mást tehetnénk? Minden tudományágnak megvan a maga nélkülözhetetlen fogalomtára. Bármennyire is törekszünk ezt leszűkíteni, nem mondhatunk le alkalmazásáról. A kérdéseket mindig úgy kell megfogalmaznunk, hogy a lényegre tapintsunk velük. Kerülnünk kell a hosszú válaszokat, mivel könnyebb megjegyezni tíz rövid, mint egyetlen hosszú mondatot. Az alapvető tudnivalókat addig kell ismételnünk, amíg tudásuk eléri a habituális szintet. Csak így lehetnek a bővebb ismeretek építőkövei. A gyermek számára sohasem unalmas a felelés, amikor tudását bizonyítja. Unalmas lehet egy kétszer hallott történet, de sohasem az, amikor aktívan szerepelhetnek. Ajánlatos az így összeállított tudáslapokat a gyermekek kezébe adni. Ezek megszerkeztése akkor lesz jó, ha nem csupán a teológusok asztalán születik, hanem átszűrjük a gyermeki agyvelőkön és ehhez igazítjuk. A habituális szinten elsajátított ismeretek segítségével a későbbi évek során megnyitjuk azokat a kapukat, amelyeken átlépve kiszabadulnak a definíciók kalitkájából. Renan Jézusról szóló könyvében Palesztina földrajzát nevezi az ötödik evangéliumnak. Talán még több joggal tehetnénk ezt a szentek történetével. Máriáról is akkor mondunk a legtöbbet, ha elismerjük: ő megélte az evangéliumot, mielőtt leírták volna. Szentjeink mind az ő nyomában járnak, ők az emberbőrbe kötött remekművei a Szentléleknek. Méltán jegyzi meg Leon Bloy: „Vessék magukat a szentek történetébe! Igyák tele magukat, részegüljenek meg ettől a pompás italtól! Falják fel különösen azt, ami a legbolgábbnak és legképtelenebbnek látszik. Akkor majd látni fognak.” — Csak örülnünk lehet, ha ez az intelem visszhangra talál és a „szentek visszatérnek”. A példaképeket igénylő ifjúságnak, a hit és a szeretet ébresztéséhez, az úgynevezett teológia cordis megszületéséhez a szentek modern hangvételű életrajza nagy segítséget nyújthat. Megérti ezt az egyszerű zarándok, aki elmegy Itáliába és belekábul az eléje táruló szépségekbe. Aztán egy kicsit elgondolkozik és fölveti a kérdést: mi a magyarázata ennek a szépséghalmozásnak? Vajon a templomok és képtárak fölbecsülhetetlen kincsei nem inkább az emberek, a pápák, bíborosok és művészek dicsőségét hirdetik az Isten dicsősége helyett? Választ keresve elmegy Assziszibe és letérdel a három- emeletes bazilika altemplomában Szent Ferenc sírja előtt. Ott minden megvilágosodik és a válasz megszületik. Azért épült a Szent sírja fölé a gyönyörű bazilika, azért ontotta Giotto szebbnél szebb képeit, mert jómaga és az utókor megértette: könnyebb az evangéliumot iniciálékkal díszített drága pergamenre írni, vászonra festeni, márványba faragni, mint emberségünkből megmintázni. Ám a szenteknek ez sikerült. Fütyültek a gazdagságra, művészetre, a szegénységet választották úrnőjüknek. Fölismerték ezt a világ megigézettjei és bosszút 57
