Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - György Attila: Gondolatok a hitoktatásról
szavára figyel, azt próbálja értelmezni, a hitoktató pedig Isten szavát hirdeti. Nem kizárólag tanít, hanem meghív és közreműködik a Jézushoz fűződő kapcsolat kiépítésében. Arra vállalkozik, hogy átalakítsa az ember gondolkozását és olyan értékrendet gyökereztessen meg benne, ami egész belső világát a hit szerint alakítja. A Catechesi Tradendae c. pápai körlevél hangsúlyozza azt a jogos igényt, hogy hitoktatásunkban tartalmilag a keresztény tanítás integritására törekedjünk. Tehát ne selejtezzünk ki bármilyen szempont által vezérelve olyan tételeket, amelyek megítélésünk szerint „nem időszerűek". Arra azonban feltétlenül ügyelnünk kell — és ez már érinti a tartalmi változtatás szükségességét —, hogy régi igazságainkat megtisztítsuk olyan képzetek salakjától, amelyek a lényeg érintetlen megőrzése mellett elvethetők és elvetendők. így például meg kell tisztítanunk az Isten-fogalmat, ami főleg alacsonyabb szinten sokszor hamis képzetekkel keveredett. Ha nem is osztjuk mindenben a dialektikus teológia véleményét, abban Kari Barth mellé állhatunk, hogy nehéz Istenről beszélnünk. Csak a Szentírás teszi biztossá feléje tapogató lépéseinket. Intellektuális alázattal nem az értelmünk által kiokoskodott, hanem a kinyilatkoztatásban bemutatkozó Istent kell meghirdetnünk. Nem a pascali értelemben vett filozófusok istenét, hanem Ábrahám, Izsák, Jákob, Jézus Krisztus Atyját. A neves német író, Ernst Wiechert visszaemlékezve gyermekkorára így nyilatkozik ezzel kapcsolatban: ,,A plébános oly sokat tudott beszélni Istenről. Tudása hasonlított egy hatalmas építményhez, amelyben fel s alá járkált, szaladgált a lépcsőkön, de az ember szíve didergett és eltévedt a hatalmas palotában." — El kell ismernünk, hogy a téves Istenfogalom kialakításában a hitoktatók is bűnrészesek. Hányszor mondogattuk: légy jó gyerek, mert Isten mindent lát és megbüntet! A jó Isten öreg bácsi, nagy szakállal. Villámlás és mennydörgés jelzi haragját. Isten a mennyországban lakik, ott ül díszes trónusán és hallgatja az angyalok énekét. Ö adja az esőt, a napfényt, a meleget... Mindezeket a téves fogalmakat, képzeteket elkerülhetjük, ha a szentírási példabeszédekkel szólunk Istenről. Mivel legfőbb törekvésünk az Istennel kialakítandó személyes kapcsolat, ezért Istent személyszerűen kell bemutatnunk. Ezt teszi a Szentírás is, nem félve az antropomorf kijelentésektől sem. Az Ür Jézus nem úgy beszél Istenről, mint valami elvont lényről — ens a se, esse per se subsistens, absolutum — hanem mint személyes létezőről, mint Atyáról. Mikor Jézus azt mondja: Aki engem lát, látja az Atyát, — ezen nem az Isten metafizikai lényegének föltárását érti, hanem azt, hogy mit jelent számunkra az Isten. A Szentírás meg sem kísérli Isten belső életének föltárását, hanem a teremtményekhez fűződő viszonyát hangsúlyozza. Akkor szólunk tehát helyesen Istenről, ha ezt Jézushoz hasonlóan tesszük. Vigyáznunk kell a gondviselés magyarázatával is. Hányszor mondogatták nagyanyáink: így akarta Isten, Ö majd mindent elintéz, bízzunk mindent Rá . . . Ezek és az ezekhez hasonló kifejezések olyan hitről tanúskodnak, amely minden történésben Isten közvetlen művét látja. Megteszi Istent éjjeli őrnek, közlekedési rendőrnek, órásmesternek, aki minden felelősséget magára vállal. Ma már a tudományos világkép birtokában másként vélekedünk. A természetnek megvannak a maga törvényei, a maga autonómiája és nem kívánhatjuk, hogy Isten minden autóbalesetet megakadályozzon. A világot a Teremtő meglehetősen kemény fából faragta és bizonyos természeti csapások, feszültségek, harcok belső szerkezetéből következnek. Tévedés lenne a gondviselést úgy értelmeznünk, hogy Istennek minden rosszat meg kell akadályoznia. Ö tiszteletben tartja a szabadságot és annyi helyet biztosít számára, hogy a rossz is elfér benne. Isten gondviselése, előrelátása nem csinál bábúkat belőlünk. Jézus nem ígért követőinek biztonságos életet. Úgy küld a világba, mint bárányokat a farkasok közé. Igaz, számontartja hajszálainkat, de nem ígérte, hogy azok nem hullanak ki és a farkasok nem marnak belénk. Isten gondviselése egyszerűen azt jelenti, hogy célt tűz teremtményei elé és nem engedi elmerülni őket az értelmetlenség hullámaiban. A hit útját kell járnunk a földön és ez az út — mint Edith Stein megjegyzi —, sötét út is lehet. A fent idézett pápai körlevél azt is hangsúlyozza, hogy hitoktatásunk meghatározott módszer szerint történjék. Von-e és milyen az eredményeket biztositó módszer? Nem könnyű erre a kérdésre válaszolni. Nem kétséges, hogy kidolgozhatunk mindenki számára elfogadható módszereket, de ezeket két szempont is módosíthatja. Az egyik a hitoktató személye, a másik a hitoktatásban részesített hallgatóság értelmi színvonala. Alapelvként azt hiszem, elfogadhatjuk azt a nézetet, amit A. Jungman így fogalmaz meg: „Hosszabb harci szünet után a müncheni módszer általános elismerésben részesült” (Katechetik, 135. o.). Nem azért történt ez, mert kidolgozói mindenkinél bölcsebbek, hanem azért, mert ez tulajdonképpen Jézus módszere. Nyilvánvaló, hogy itt a példabeszédekben szóló evangéliumokra kell gondolnunk. A jóhiszemű hitoktató minden különösebb lélektani tanulmány nélkül fölismeri a gyermeki lélek igényeit és ehhez alkalmazza előadását. Figyelembe veszi intuitív alkatukat, akiket csak lassan, fokozatosan lehet bevezetni a logikus gondolkozás utcájába. Fejlődő személyiségükben sok a nyugtalanság és hiányzik a kitartás. Élénk képzeletük számára 5<$
