Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Széll Margit: Az egyház tűzhelyei: a plébániai közösségek
kevésbé elfogadott. „Akkoriban szinte úgy tűnt — mondja Rahner — mintha az egyedek válláról levették volnak a felelősség át nem hárítható terhét, a hit és a hitetlenség közti döntés terhét, valamint azt, hogy minden remény ellenére is tudjanak remélni, és minden külön jutalmazás nélkül szeretni” (i. m. 105.). Ma ez a helyzet megváltozott. A szekularizált világ dimenziójában a keresztény hitet magunknak kell megvalósítanunk, még pedig a technikai racionalitás olyan légkörében, ahol eleve értelmetlen minden olyan mondat, amely az észszerűség előtt nem igazolható, vagy éppen Wittgenstein szavával élve a „misztikához" tartozik, amiről csak hallgatni tudunk. — „Az ilyen helyzetben az egyes keresztények hitbeli döntéséhez sokkal gyökeresebben van szükség önálló felelősségre, és ezt jobban el is várják tőlük, mint régen. Ezért ma a keresztények lelkiségéhez — főleg azokéhoz, akik a lelkipásztorkodást nyilvánosan is képviselik, — sokkal inkább hozzátartozik a közvélemény felé tanúsított egyéni döntés bátorsága. Hasonló ez az első keresztény századok vértanúinak bátorságához. A hitbeli döntésnek olyan bátorsága ez, amely önmagából meríti erejét és ezért nincs szüksége a nyilvánosság jóváhagyó támogatására" (i. m. 106). Kérdés, honnan nyeri a keresztény az erőt ehhez a belső bátorsághoz? Az Istennek és Szentleikének személyes megtapasztalásából! — válaszolja Karl Rahner. A keresztény ebben a magányos, o belső és szabad Szentlélek-megtapasztalásban lassan függetlenné válik az átlagos közvéleménytől és egészen ráhagyatkozik Istenre. Ilyen belső magányosság jellemezze a plébániai lelkipásztorkodásban dolgozók lelkiségét! A plébános és munkatársai váljanak olyan emberekké, akik magukban egyénileg is elevenen megtapasztalják a Szentlelket. Nem feltétlenül szükséges, hogy erről beszéljenek, — bár Pál apostol ezt is megtette —, de mindenesetre úgy kell hirdetniük az evangélium objektív jóhírének az üzenetét, hogy azt a saját Szentlélek megtapasztalásukkal belülről is megvilágítsák. Rahner egyszerűen azt kívánja: „A plébániai lelkipásztorok maguk is legyenek lelki emberek! Aki képes erre, annak minden lelkipásztori tevékenység könnyű lesz. Ha majd munkájának látszólagos eredménytelenségei és lelkipásztori csalódásai elhagyatottságba taszítják, akkor ebben a megtapasztalásban . . . képes lesz találkozni az őt elfogadó Isten Titkával, azzal az Istennel, aki védőén elrejti, aki ugyan a keserű poharat nyújtja, de ezzel együtt megadja a végső vigaszt és szabadságot is.” (i. m. 107.) A TESTVÉRI KÖZÖSSÉG a mai lelkipásztorkodás második feltétele, és ez dialektikus kapcsolatban van az egyén belső hitével. A testvéri közösség az a „hely”, ahol együttesen tapasztalják meg a Szentlelket. „Bár ma egyre nyilvánvalóbb a testvéri közösség jelensége, mégis mi, — idősebb papok —, erről még csak nagyon vonakodva, óvatosan, a jövőt kémlelve tudunk beszélni. — Ez azért van, — mondja Rahner, — mivel mi származásunknál és neveltetésünknél fogva lelkileg is individualisták vagyunk. Ugyan mi is szívesen vettünk részt a közösségi liturgián, azonban ezt magától értetődően tárgyi feladatnak és kötelességnek éreztük . . . Hol gondolhattunk akkoriban a Szentlélek közösségi megtapasztalására, arra, ami az egyház első pünkösdjén olyan nyilvánvalóan megtapasztalható volt...?" (i. m. 108.) Joggal vetődik fel a kérdés: Miért ne lehetne ma is és a jövőben még inkább lehetséges és szükséges a Szentlélek ilyen közösségi megtapasztalása, mint azelőtt? — Miért ne foghatná át, emelné fel, és szentelné meg Isten Lelkének közösségi megtapasztalása a keresztények együttes megbeszéléseit, és valóságos emberi kommunikációit, — amelyek nem csupán külső, technikai dimenziók és csoportdinamikai folyamatok —, hogy általa a keresztények valóban testvéri közösséggé váljanak? A Szentlélek közösségi adományai megtapasztalásának a kulcsszövegét a Világiak apostolkodásáról szóló határozat tartalmazza: „Az apostolkodásnak a gyakorlására a híveknek különleges adományokat is ad a Szentlélek, aki az Isten népének megszentelését munkálja a papi szolgálat és szentségek által (vö. 1Kor 12,7), az adományokat „tetszése szerint osztva kinek-kinek" (iKor 12,11), hogy 'szolgáljanak egymásnak azzal a kegyelmi ajándékkal, amit ki-ki nyert', és legyenek ők is 'az Isten sokféle kegyelmének közvetítői' (1 Pt 4,10) az egész testnek szeretetben való megépülésére (vö. Ef 4,16). E kegyelmi ajándékoknak — még az egyszerűbbeknek is — elfogadásából származik minden egyes hívőnek az a joga és kötelessége, hogy ezeket az egyházban és a világban az emberek javára és az egyház építésére fordítsák a Szentlélek adta szabadságban, aki „ott fú, ahol akar” (Jn 3,8), és egyszersmind Krisztusban testvéreikkel, főképp pásztoraikkal való közösségben. Mert az utóbbiaknak dolga, hogy Ítéljenek a kegyelmi adományok valódi természetéről és rendezett gyakorlásáról. Nem azért, hogy kioltsák a Lelkét, hanem hogy mindent megvizsgáljanak, és a jót tartsák meg (vö. 1Tesz 5,12. 19.21)" (Ap. Ac. 3.). A Szentléleknek ilyen közösségi megtapasztalása nyilvánvalóan nem kímél meg és nem ment fel egyeseket a radikális, az egyéni hitbeli döntéstől, mivel az egyediség és a közösségiség egymással össze nem mérhető és kölcsönösen nem helyettesíthető érték. A közösség azonban példájával és kegyelmével hathatósan megerősíti az egyént. Az ilyen megtapasz50
