Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Széll Margit: Az egyház tűzhelyei: a plébániai közösségek
— 2, az élet igényei szerint közelednek a hívek közösségéhez. Különösen fontos ez a nagy városokban, de o vidéken is egyre szaporodó lakótelepeken, ahol a régi életmódjukból kiszakadt keresztények önerejükből aligha találnak egymásra. A lelkipásztornak és munkatársainak kell tudatosítaniuk a hívekben, hogy miként tegyenek tanúságot életükkel és munkájukkal a kereszténységről. Ehhez pedig nélkülözhetetlen: — 3. A hívek hitbeli alapképzése. A világi apostolok neveléséről az Egyházról szóló zsinati rendelkezés és a Világiak tevékenységéről szóló határozat ad részletes elirányítást. A lelki- pásztori munkaközösség feladata a munkatársak gondos kiválasztása: szellemi kezdeményezéseinek felkarolása, és a mélyebb lelki élet kialakítása. (Vö. Ap. Act. 25) A napjainkban szükséges felkészítés és lelki képzés nélkülözhetetlen alapelveit az Egyházról szóló rendelkezés (2.4.5.) és az ökumenizmusról szóló határozat (4.6.7.18.) fejti ki részletesen. — A dokumentumok különösképpen hangsúlyozzák a szeretet és irgalmasság műveiben megnyilvánuló krisztusi tanúságtételt (Ap. Act. 31.). A plébániai közösségek legyenek tűzhelyek „A plébániai lelkipásztorkodás lelkisége magába foglalja mindazt, ami általános értelemben a keresztény lelkiséghez tartozik ..." — mondja Karl Rahner (Zur Spiritualität der Pfarrseelsorge, Diakonia. 1972/2. 103—109). — Miért kell akkor külön egyházközségi lelkiségről beszélni? — Azért, mert a plébániai közösségnek alapközösség jellege van, lelkisége kihat az egész helyi egyházra és a hozzá kapcsolódó püspöki nogyegyházra is, de lényegében és küldetésében különbözik a bázisközösségektől. — „Abból a meggyőződésből indulunk ki, hogy a plébániai közösségek — a különféle bázisközösségekkel szemben — még ma is, és az előrelátható jövőben is megőrzik pótolhatatlan jelentőségüket; (meggyőződésünk továbbá az is, hogy) ezek a plébániai közösségek nem csupán egy korábbi lelkipásztori korszak megkövesedett maradványai —, sem pedig csupán a püspöki nagyegyház adminisztratív, kerületi szervei, hanem valódi, helyi egyházközségek lesznek, azokká kell lenniük" (Rahner i. m. 103.). A keresztény bázisközösségeket lelkipásztori és jogi értelemben meg kell különböztetnünk a plébániai közösségektől, lényegileg azonban mégsem lehet egészen elválasztani; de nem is lehetnek csupán egymás mellett, hanem valamiképpen kölcsönösen áthatják és feltételezik egymást. — „Ha az eukarisztia ünneplése lesz a középpont, ahová az egész közösség gyülekezik, akkor a plébánia centruma és közösségi megvalósulása lesz mindannak, amit keresztény bázisközösségnek nevezhetünk" (i. m. 104.). — Ma egyre nagyobb fontosságot tulajdonítanak a közösségi magnak (mag-közösségnek), amiből él és táplálkozik az egész plébániai közösség. A mai plébánia legyen nyitott. Nem hanyagolhatja el az ún. „válogatós keresztényeket” (vö. TEOLÓGIA 1977/3. 15k.), — azokat az embereket, akik csak részleges kapcsolatot tartanok a kereszténységgel és az egyházzal. Rahner különösen arra figyelmeztet, hogy a plébánia nem lehet bizonyos elkülönített, jámbor keresztények gettója, ahol a kultúra, a társadalom és a politika szélvédett sarkába húzódnak és ezzel valami szektás és kispolgári jelleget öltenek magukra. Az alapjaiból, a bázisból kiindulva az igaz és élő plébániákat csak a meggyőződéses keresztények hite, a lelki — és nem csupán népi — egyháziassága és közösségformáló ereje tarthatja fenn. Maga a plébánia alkosson tehát bázisközösséget. így érthető helyesen Rahner tétele: „Ma a plébániáknak, a lelkipásztorkodásnak és a lelkipásztoroknak a lelkisége — természetesen pozitív és nem kizáró értelemben — bázisközösségű lelkiség legyen!" A lelkiség kettős alapja A lelkipásztori lelkiséget Rahner kettős alapra építi: a hit magányosságára, azaz az egyesek hitére, — és a hit testvéri közösségére. Rahner megfogalmazása szerint — tágabb értelemben — „plébániai lelkipásztornak” nevezhető az egyházközségben tevékenykedő minden, hivatalos és főfoglalkozású pap és világi. Ők alkotják az egyházközség magvát, az ö lelkiségük árad szét a hivők közösségére. A LELKIPÁSZTOR MAGÁNYOS HITE azt a hitet jelenti, amivel (tides qua) — mint egyes ember —, vállalja a kockázatot és így ez a saját személyes felelősségének, döntésének és szabadságának az eseménye lesz. Jól tudjuk, hogy saját egzisztenciájából fakadó döntését senki sem háríthatja át semmiféle külső okra és tényezőre. Azt azonban mégis állíthatjuk, hogy — mivel régebben az egyesek hitbeli döntése egynemű keresztény környezetben, a világ profán nyilvánossága előtt játszódott le, — az ott élő ember könnyebben tudta hinni azt, amit a nyilvánosság dimenziójában, a kölcsönös szóbeli közlés alapján mindenki többé49
