Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 1. szám - KÖRKÉP - Józsa Mihály: Az idős Szent Pál lelkülete
telmények, létminőségek korlátolják. — Szellemünk ereje felszólítás arra, hogy életünkben legalább egyszer átfogjuk az Egészet és így megérezzük a lét alapvető korlátozottságát. Ettől megdöbbentve kinyílhatunk az igazi Végtelen érintése előtt, aki nem egyszerűen a végső ok, az abszolút eszme; aki egyáltalán nem nevezhető el ilyen, vagy olyan szóval, mert ő az egészen Más. Ezért tudja felnyitni kegyelmi erejével egzisztenciánk korlátáit. Nem, hogy romboljon, hanem, hogy építsen: erős, biztonságos, lendületes, örömtől túláradó életet. Ezt az életet a halál sem győzheti le. Hiszen: ,,A győzelem elnyelte a halált. Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod?” (1Kor 15,55) Szent Pál a Fii-ben három helyen szól a halálról, mindig személyes vonatkozásban (1,20; 1,23; 3,11). Ha meghal, Krisztus dicsőül meg benne. Micsoda gondolat! A halál — dicsőség. Igen, mert az Űr maga is meghalt... Az örök élet reményét Szent Pálban a damaszkuszi teofánia alapozta meg végleges erővel. Ekkor az Úr megjelenése nem sújtotta őt halálra, ellenkezőleg: megnyílt benne az „örök életre szökellő vízforrás” (Jn 4,14). — Az örök élet gondolata nem volt olyan mély hagyománya a zsidó népnek, mint a monotheizmus. Ezért folyhattak a zsidók közt éles viták a feltámadás kérdéséről (vö. Mk 12,18 és ApCsel 23,6—10). Az irodalomkritika szerint, amely a szent szerzőt a történelem menetébe állítva értelmezi, a feltámadás mint hitbeli megtapasztalás az Antiochus Epiphanes (Kr. e. 175—164) alatt kirobbant súlyos üldözés hatására keletkezett Izrael leghűbb fiaiban. Megbizonyosodtak arról, hogy Isten nem hagyhatja el azokat, akik érte még a halált is készek vállalni. Hasonló gondolatokat sugallhat az ember egyéni sorsa. Aki igazán súlyos szenvedést él át, ha hisz Istenben, egyszercsak átéli: kell lennie örök életnek, boldog kibontakozásnak, mert különben nemcsak saját boldogság utáni vágyunk szenved csorbát, hanem az Úr végtelen jósága is, — ami lehetetlen. — Ezeket a vallási megtapasztalásokat Krisztus feltámadása hitelesíti. Isten így nyilatkoztatta ki véglegesen, hogy saját létében kívánja részesíteni az embert, ezért nem hagyja a halál után elpusztulni. Szent Pál teljesen átélte a feltámadásnak az örök életet véglegesen kinyilvánító jelentőségét. Bár farizeusi tanulmányai alapján az ószövetségi Szentírásból is érvelhetett volna a halál utáni élet mellett (vö. Dán 12,2; 2Mak 7,29), az 1Kor levélben egyedül csak Krisztus feltámadására hivatkozik: „Ha tehát hirdetjük, hogy Krisztus feltámadt a halálból, hogyan állíthatják egyesek közületek, hogy nincs föltámadás?" (15,12) Az idős Szent Pálnak a feltámadás hite ad teljes lelki szilárdságot. Bátran néz előre, tekintetét nem tartja fogva a halál kapuja, amelyen át kell majd mennie. Látását a hit a kapun túlra irányítja, Krisztusra, aki magához ragadta őt, s akit ő is szeretne magához ragadni. „Testvérek, nem gondolom, hogy máris magamhoz ragadtam, de azt igen, hogy elfelejtem, ami mögöttem van és nekilendülök annak, ami előttem van. Futok a kitűzött cél felé, az égi hivatás jutalmáért, amelyre Isten meghívott Krisztusban” (Fii 3,13—14). Felhasznált irodalom: Előd István: Katolikus dogmatika. — Hubert János: Ószövetségi egze- gézis (Jegyzet). — Koncz Lajos: A mi Istenünk. — Koncz Lajos: A mi Krisztusunk. — Nádor Ferenc: Bevezető az újszövetségi Szentírásba (Jegyzet). — Nyíri Tamás: Az istenkeresés mai megközelítése. Teológia, 1976. 4. — 1. Ratzinger: A keresztény hit. — Sulyok Elemér: Az isten megközelítésének útjai. Vigília, 1978. 1. Józsa Mihály Egyedül Jézus Anyja tudja igazán megadni nekünk, hogy feledékenységünk ellenére behatoljunk Fia, a Szenvedő Szolga misztériumába, azokba o sebekbe, ahonnan gyógyulásunk fakad. Ű, aki töretlenül állt ott Krisztus keresztje lábánál, egyedül ö siethet segítségünkre, amikor eljön a pillanat — mert mindegyikünkre rákerül a sor —, hogy személyesen behatoljunk a Szenvedő Szolga titkába és „kiegészítsük testünkben azt, ami hiányzik Krisztus megpróbáltatásaiból, az Ö Testéért, az Egyházért.” (Kol 1,24) Jacques Loew 47
