Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)

1981 / 1. szám - KÖRKÉP - Józsa Mihály: Az idős Szent Pál lelkülete

Az erős Istentől erőt merít a hivő ember, úgy mint Ábrahám, aki: „nem kételkedett hitetlenül Isten ígéretében, hanem erőt merített hitéből és magasztalta Istent; meg volt győződve, hogy elég hatalmas ígéretének teljesítésére. Ez szolgált megigazulására" (Rám 4,20—22). — Az Isten erő. Nem behatárolt, nem egy másik erő ellen ható, mint a földi erők. Korlátlan, létbeemelő, létbentartó, az egész világot irányító-kormányzó transzcendens személyes Hatalom, aki jóságával az ember felé fordul. A hit valamiképpen ebből a transzcendens Erőből részesíti az embert. Ezért: „Az Isten országa nem szavakon alapszik, hanem erőn” (1Kor 4,20), az evangélium pedig olyan üzenet, „amelyet nemcsak szóval hirdettünk közöttetek, hanem erővel és Szentlélekkel’' (1íesz 1,5).

Szent Pál lelkében az erős Isten hitét a damaszkuszi megtérésig tartó farizeusi neveltetés és működés alakította ki. A feltétlen Úrban, a szent és transzcendens Istenben hitt ő, akinek a látása, sőt: szent hegyének érintése, az ember számára a halált, megsemmisülést jelenti (Kiv 19,12). Egyszóval: az Ószövetség istenképét hordozta magában. Ez késztette imádatra, a törvény feltétlen tiszteletére (Fii 3,5), sőt: az új egyház üldözésére (Fii 3,6).

A zsidóság azért igyekezett már csírájában elfojtani az új hitet, mert annak központi tartalmát, a megtestesülést istenkáromlásnak tekintette (vö. Mk 14,63 és párh. helyek). Ugyanaz a lelkűiét vezérelte Kaifást, amikor Krisztust halálra ítélte és Sault, amikor a fiatal egyházat üldözte, mint Szent Pált és Barnabást, amikor a Iisztnai nép egy része a béna meg- gyógyítása után őket istenekként kívánta tiszteletben részesíteni: „Amikor Barnabás és Pál apostol ezt meghallották, megszaggatták ruháikat és a tömegbe vetették ma<gukat. 'Emberek, mit csináltok?’ — kiáltották. ’Mi is emberek vagyunk, akárcsak ti, és éppen azt hirdetjük nektek, hogy ezektől a bálványoktól forduljatok az élő Istenhez, aki az eget, a földet, a tengert alkotta és mindent, ami csak van benne’ (ApCsel 14,14—15). A főpap is megszaggatta ruháját, omikor Jézus Isten fiának mondta magát (Mk 14,62).

Élhetett-e valami mélyebben Saul lelkében, mint a Szövetség első parancsa? „Senki mást ne tekintsetek Istennek csak engem” (Kiv 20,3; MTörv 5.7). Ezt a hitet Szent Pál is megőrizte, de az kiegészült benne egy további, döntő tartalommal: a teremtő Hatalom, a feltétlen Űr egy emberrel, Krisztussal eggyé lett. — Hogyan vált lehetségessé, hogy a korábbi Saul az erős Istent, a Szentet, a Megközelíthetetlent, a Teremtőt egy emberben működő Hatalomként tisztelje? A Fiiippiekhez írt levelében így vall új hitéről: „Nem a törvény útján váltam igazzá, hanem a Jézus Krisztusba vetett hitben. Isten ugyanis a hit által tett igazzá, hogy őt és feltámadásának erejét megismerjem...” (3,9—10). Krisztusban Isten erejét ismerte meg. Közvetlen tapasztalással, a damaszkuszi úton (ApCsel 9,3—9 és 1Kor 15,8). A megjelenést teofániának, a legünnepélyesebb kinyilatkoztatásnak tekintette. Ezért írja a Galaták- nak szóló levelében: „Biztosítalak benneteket, testvérek, hogy az általam hirdetett evangélium nem embertől való. Hiszen nem embertől kaptam vagy tanultam, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából" (1,11—12).

A népek apostola azért koncentrálta ószövetségi istenhitét Krisztusra, mert magától az isteni dicsőségbe öltözött Feltámadottól kapott közvetlen kinyilatkoztatást. Semmilyen más erő, befolyás nem lett volna képes Sault az új hit alapvető igazságáról meggyőzni. Csak maga Jáhve oldotta őt fel az Ószövetség köteléke alól. Az jelent meg neki, aki Mózesnek a törvényt adta, s most azt Krisztus emberségére nézve feloldotta.

Az emberi szem arra való, hogy a világ kölcsönhatás-rendszerének egy csekély, tájékozódáshoz szükséges, részét felfogja. Látásunk korlátozott. A szemet Istennek kell felnyitnia ahhoz, hogy a Teremtőt, minden erők Istenét is láthassa. Szent Pál látott és erről az egész ókori világ előtt bátran tanúskodott, — abban a tudatban, hogy amit mond, azért Jáhve előtt felelnie kell (1Kor 15,15).

A lélek képességei is korlátozottak, még akkor is, ha a végtelenre irányulnak vágyai. A lelket is csak Isten nyithatja fel, hogy a hitben őt befogadhassa és a tettekben indításait követhesse. De nekünk is meg kell tennünk mindent. „Hiszen Isten maga ébreszti bennetek a szándékot és hajtja végre a tettet tetszésének megfelelően. Zúgolódás és huzavona nélkül tegyetek meg mindent...” (Fii 2,13—14).

Szent Pál jól tudta, hogy működési területén, a pogány világban a monotheizmus korántsem olyan erős közmeggyőződés, mint Izrael népében. Ezért hirdette, hogy keresni kell az Istent értelemmel is. „Mert ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, arra a világ teremtése óta műveiből ésszel következtethetünk” (Róm 1,20). Mindenki felelős azért, ha „érteni nem akaró” (Róm 1,21), szíve elhomályosul és elmerül a bálványozás különféle formáiban (Róm 1,28—29).

Életünkben két nagy istenkereső korszak van: az ifjúkor és az öregkor. A fiatal a pozitívumra fogékonyabb. Istent a relatív okok végső előfeltételeként, első okként, a világban tapasztalható rend megalapozójaként, abszolút értelemként ismerheti fel. Az idős ember a korlátokat érzi. Inkább a negatív teológia mélyebb útján jár. Megérti, hogy nemcsak saját léte korlátolt, de az egész Univerzumé is, amelyben él: törvényszerűségek, szimmetriaköve46