Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 1. szám - KÖRKÉP - Józsa Mihály: Az idős Szent Pál lelkülete
szót: „Ha hitetek szolgálatáért, áldozatként véremet ontják is, örülök, együtt örülök mindnyájatokkal. örüljetek hát ti is, velem örüljetek" (2,17—18). Befejező intelmeiben írja a sokszor idézett felhívást: „örüljetek az Úrban szüntelenül, újra csak azt mondhatom, örüljetek" (4,4—5). Az apostoli működés elején írt 1Tesz levélben is felhangzik a felhívás: „Legyetek derűsek. Imádkozzatok szüntelenül. Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindnyájunktól Krisztus Jézusban” (5,1 ő—19). A két levél megírása között több mint 10 év telt el nagyon nehéz apostoli munkában, de az öröm nem csökkent, inkább fokozódott. A „jó hír" egyre jobban átjárta hirdetőjét, így és csak így válhatott a népek apostolává. Testileg törődötté vált, lelkileg nem. Az idős fogoly leveleiből derű és biztonság sugárzik. Ez lendítette őt előre térítő útjain: „Nem veszítjük el kedvünket, mert bár a külső ember romlásnak indult bennünk, a belső napról napra megújul'' (2Kor 4,16). Az apostol benső biztonságából származik az idős korában is megőrzött nyitottsága. Nem záródik be szenvedéseibe, de még csak eszmevilágába sem. Energikusan lép fel Onézimusz szabadon bocsátásáért. Hivatkozik apostoli tekintélyére, Filemon keresztényi kötelességére. Mégis: elsősorban a szeretet hangján szól, saját vagyonából ajánl fel kártérítést (Filem 8—10 és 18). A Fii-ben megnyugtatja az érte aggódókat (4,18), dicsérően szól Timoteusz megbízhatóságáról (2,19—24), szeretettel kéri Evodiát és Szintihét (4,2), sőt az egész egyház- községet (2,2) az egyetértésre. Az apostol megőrzött szellemi frisseségét bizonyítja, hogy a Fii-ben zseniális tömörséggel foglalja össze krisztológiáját (2,5—11), morális tanítását (2,12—46), üdvösségtanát (3,1 — 11). — Felmerül a kérdés: mi az alapja az idős Szent Pál örvendező lelkületének, nyitottságának, szellemi erejének? Mi ad neki erőt ahhoz, hogy felül tudjon emelkedni az idős korban, gyenge egészségi állapotban viselt fogságból eredő szenvedésen, amelyre a Fii-ben kifejezetten utal (3,10)? Életünk legnagyobb kérdése ez: miként fordítható át pozitívummá a szenvedés negatívuma? Ha nem tudjuk átfordítani a szenvedést valamilyen módon pozitív élménnyé, menthetetlenül elveszünk sötétségében. — Cselekvésre kész lények vagyunk. Amíg reményünk van rá, hogy okosan, fegyelmezetten, erőink latbavetésével segíteni tudunk magunkon és szeretteinkén, a súlyos megpróbáltatást is el tudjuk viselni. De mi van akkor, amikor összeomlanak terveink és teljesen tehetetlenül állunk valamivel szemben? Főleg idősebb korban fordulnak elő ilyen helyzetek. Amikor nyugdíjba megyünk, eltervezzük, hogy milyen szépen fogjuk eltölteni életünk utolsó szakaszát. Azután jönnek a szürke gondok: körülöttünk és bennünk fellépő lekötöttségek, korlátok, amelyek nem engedik meg a várva-várt szabad kibontakozást. Rosszabb esetben ágyhoz-, szobához kötődünk, majd egyszercsak megjelenik az ijesztő és kikerülhetetlen Vég képe. Nem a lázongás ilyenkor a természetes reakció? — Szent Pálban mindennek az ellenkezőjét láthatjuk, pedig szenved. Nemcsak mert idős, beteges és fogságban van, hanem azért is, mert érzi a halál közelségét. Többször érinti ezt a gondolatot (Fii 1,20; 1,23; 3,11). Az apostolt az a meggyőződés segíti a szenvedéseken való felülemelkedésben, hogy szenvedéseiben és halálában Krisztussal egyesül (Fii 1,23), hogy közösséget vállal Vele (Fii 3,11). Amilyen őszinték az apostolnak öröméről szóló megnyilatkozásai, ugyanolyan őszinte vallomásnak kell tekintenünk azt is, amit a szenvedés és a halál útján való misztikus egyesülésről ír. Az, amit Szent Pál ezzel kapcsolatban mond, nem tan, hanem benső átélés közlése. Meg kell kísérelnünk, hogy szavai nyomán újraátélés útján megközelítsük személyiségének ezt a titkát. Krisztus mint Isten — szolgai alakot öltött, külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Mint egy szenvedő ember (Fii 2,5—7). Ettől magától meg kell rendülnie a léleknek. A halálig, és pedig a kereszthalálig lett értünk engedelmes (Fii 2,8). Annyira szeretett minket, hogy a tehetetlen kiszolgáltatottság helyzetében lett velünk eggyé. Minden mértéken túl vállalta velünk a szolidaritást. Az emberben valahonnan feltámad a vágy: szeretnék eggyé lenni Vele, az Úrral, aki így szeret engem. Odaadni magam mindenestül, átölelni Öt szenvedésében, halálában. Átölelni azt a szenvedést, amelyet Ö átölelve tart: saját itteni és és mostani szenvedésemet. Még halálomat is. A kegyelem titka ez: „A nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete" (Róm 5,5). Nem sztoikus bölcsességből merített Szent Pál erőt, hanem Isten békéjéből, „amely minden értelmet meghalad” (Fii 4,7). A szenvedés negatívuma így fordult át benne pozitívummá: örömmé, tetterővé. A belső béke és erő alapja Szent Pál rendíthetetlen hite. Bár a hit elsődlegesen kegyelmi, úgy is mondhatjuk: ontológiai síkon közelíthető meg, hatása azonban a psziché jelenségeibe is behatol. Ilyen szempontból leírható, — jellege, történeti gyökere kimutatható. Milyen volt Szent Pál hite? — Úgy mint elődei, ő is az erős Istenben hitt. Nehéz helyzetében mindég hozzá fohászkodott a hivő zsidó: „Uram, minden erőnek Istene!” (Judit, 13,4). öt dicsőítette a zsoltáros: „Tevékenysége fennség és erő" (Zsolt 111,3). 45