Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 1. szám - KÖRKÉP - Hajdók János: Kalkuttai Teréz Anya munkájának "fémjelzése"
ben. Bensőséges közösséget. Egészséges, általában iskolázott, esetleg diplomás, talán nemes ambícióktól fűtött emberek, nem „selejtek" a társadalom nyakán: mégis vallhatják a nemzetek Apostolával: „Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tekintettem, csakhogy Krisztust elnyerhessem és hozzá tartozzam” (Fii 3,8). Mintha Krisztus bírásán kívül minden egyebet olyan fölöslegesnek éreznének, amitől meg kell szabadulniuk azért az egy lényegesért. Teréz anya az utolsó beszélgetésben, amit 1976-ban Le Joly atyával folytatott, ismételten visszatért életük értelmére s a belőle fakadó örömre: „Dolgoznunk kell az emberek leikéért és szívéért. Ez a lényeg, ezen áll vagy bukik minden. Oly boldognak érzem magam, ha jót tehetek az emberi lelkekért.” A lélekhez a testen át férkőznek, — azonban nem „térítő” szándékkal; ahogy szegénységükön át a Szellem örök kincseihez. Jézus példájára szánják a fáradt, éhező népet (Mt 15,32). A csodás kenyérszaporítás ötezer embert lakatott jól, Teréz anyáék 1978 végén 119 élelmezési központban közel 180 ezer személynek osztottak ingyen élelmet, ezen kívül mintegy 11 ezer rosszul táplált gyereken segítettek. Bár tudatában vannak annak, hogy akciójuk csak kis mértékben enyhíti a világ sok milliónyi éhezőjének baját, — de ez nem teszi őket búskomorrá. Úgy dolgoznak lepratelepeiken és mozgó klinikáikon, mintha nem ötvenezer leprást kezelnének, hanem — milliónyit. Úgy tanítanak, mintha nem tizenhatezer gyereket oktatnának a nyomortelepi iskolákban, hanem mind a kétszázmillió írástudatlant Indiában. Miben találnak támaszt kedélyüknek, lelkesedésüknek emberi vonatkozásban, — ha eltekintünk a vázolt lelkiségi motivációtól? Nem a kollektív társadalmi tervek végrehajtásában, nem az ,,emberség”-nek, mint ilyennek „megváltásában”, hanem az egyénre szabott, az egyénnek szóló szeretetszolgálatban. Az enyén tud őszintén megnyilatkozni, ha feléje hajolnak, az egyén tud lélekben azonosulni az őt megértőhöz, az egyén képes a benne csírájában rejlő jóságot kilomboztatni, ha egy másik ember napja reá tündöklik. Teréz anya summásan így felelt Malcolm Muggeridge-nek, amikor ez azt kérdezte tőle: nem veszíti-e el az ember a kedvét, ha belegondol, mily kevés az, amit tehet: „Mi magunk is érezzük, hogy amit teszünk, az csak egy csepp az óceánban. De ha ez a csepp nem volna benne az óceánban, akkor — úgy gondolom — az óceán kisebb lenne ezzel a hiányzó cseppel. Például, ha nem lennének iskoláink a nyomornegyedben, ohol megtanítjuk a gyerekeket, hogy szeressék az iskolát, legyenek tiszták, és így tovább —, akkor az a több ezer gyermek az utcán maradna. így hát választanunk kell aközött, hogy vagy gondunkba vesszük őket és megadjuk nekik azt a keveset, vagy az utcán hagyjuk őket. Ugyanígy vagyunk a haldoklók otthonával és a gyermekotthonunkkal.” Ez az angol interjúkészítő (televíziós filmet is készített Teréz anyáék működéséről) is századunk gyermeke, tanúja a nagy kollektív megmozdulásoknak, — arra volt tehát kíváncsi, mi az emberi indító oka a személytől személyig tartó irgalmasságnak. Szerinte — maguk az egyházak „kudarcot vallottak azon a téren, hogy beoltsák az emberekbe ezt a személytől személyig terjedő sajátos érzést". Az anya azt a választ adta a jogosnak tűnő kifogásokra, amit már oly sokszor megfogalmazott riporterek, újságírók és látogatók előtt, s amit leveleiben és a nővéreknek szóló buzdításaiban is kitartóan ismételget: „Azt hiszem, a mai emberek nem gondolják úgy, hogy a szegények hozzájuk hasonló emberi lények. Nincs bennük tisztelet a szegények méltósága iránt. A fejlődésnek ebben a korában mindenki siet, mindenki rohan, és az úton a földre hullanak azok az emberek, akik nem verseny- képesek. Ezeket akarjuk mi szeretni, szolgálni és gondozni.” Muggeridge meghajolt Teréz anya érvei előtt. A hosszú beszélgetést saját megbecsülő szavaival zárta, mintegy „ékkövet" rakva a szeretetmű fénylő koronájába: „Egyetértünk. Számomra az egyik legcsodálatosabb az önök munkájában az, hogy kinyitják a többiek szemét: ezek a szegények csodálatos emberek, ezek a gyerekek kiváló gyerekek. Ez is, meg az a tény is, hogy az önök elvei szerint sohasem szabad elutasítani senkit. Hogy nincs kivételezés, nincs válogatás.” A „szegények méltóságáról” vallott tétel nem külön tanítás, nem is új tanítás az egyház életében. Alapja visszanyúlik az ember teremtéséről szóló bibliai elbeszélésig (Tér 1,26): az „ember” (Ádám) Isten képe és hasonlatossága, s ez megvan szegényben és gazdagban egyaránt. Csakhogy a szegényekét — könnyű feledni. Ha mégis van újszerűség Teréz anyáék emberszemléletében, ez a megfogalmazásban s a módszerben keresendő, ahogy megközelítik az emberi közösséget. Nem „tömegben" gondolkodnak, hanem az egyénben, akikből a közösség összetevődik. Nem elhatárolás ez a társadalom nagy mozgásaitól, hanem bekapcsolódás a számunkra elfogadható és elérhető hullámaiba. — Ilyen értelemben kell felfognunk Teréz anya szavait: „Nem értek egyet azzal, hogy nagy stílusban csináljuk a dolgokat. Nekünk az egyén számít. Ahhoz, hogy szeretni tudjunk egy személyt, 39
