Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)

1981 / 1. szám - KÖRKÉP - Hajdók János: Kalkuttai Teréz Anya munkájának "fémjelzése"

közeli kapcsolatba kell kerülnünk vele. Ha addig várunk, míg nagy számban lesznek, akkor beleveszünk a számokba. És sohasem leszünk képesek megmutatni a személyiség iránti szeretetet és tiszteletet. Én a személytől személyig terjedő kapcsolatban hiszek; az én számomra minden egyes személy Krisztus, és minthogy csak egyetlen Jézus van, ez a személy az egyetlen személy nekem a világon abban a pillanatban."

Amikor 1979 őszén Teréz anya elnyerte a Nobel-békedíjat, a Veja c. brazil magazin terjedelmes interjút készített vele. Arra a kérdésre, hogy az olyan „nyomorúságos országban", mint India, nem jelent-e az alamizsna csupán elméleti megsegítést, gyakorlati haszon nélkül, az anya ezt válaszolta: „Nem gondolnám! Vannak a világon olyanok, akik az igazságosságért és az emberi jogokért harcolnak és a fennálló struktúrák megváltozására törekszenek. Mi nem vagyunk érzéketlenek az ilyen törekvésekkel szemben. De nekünk mindennapos kontaktusunk van azokkal az emberekkel, akiknek gyakran nincs egy betevő falatjuk. A mi küldetésünk az, hogy a problémákat személyre szólóan vegyük tekintetbe, nem pedig kollektív szemszögből. Mi mindig egy személyről gondoskodunk, nem a sokaságról. Mi keressük az embert, akivel Jézus azonosította magát, amikor így szólt: .Éheztem, beteg voltam . ..’. Ha sokat törődnék azzal, hogy az egész problematikát áttekintsük, valószínűleg elvesztenénk a kedvünket, hogy bármit is tegyünk.” Az interjú további részében az anya kérdezés nélkül védte meg álláspontját: „Nekem gyakran mondták már, hogy ne halakat osszak az embereknek, hanem horgászbotot, hogy azzal horgásszanak.” (Célzás arra, hogy konkrét gazdasági és társadalmi rendszer nélkül végzi emberbaráti munkáját.) A vádra a nála szokatlan hevességgel felel: „De szent Isten! Már régóta annyi erejük sincs, hogy horgásszanak a következő napon!"

Teréz anyáék lépten-nyomon találkoznak nemcsak a hagyományos nagy és kisebb vallások meg szekták híveivel, akik tehát valamilyen istenképet hordoznak magukban, — hanem a kifejezetten vallástalan, sőt hitetlen emberekkel is. Csak megtűrik őket ilyen környezetben vagy tán szeretik is? Az utóbbinak ezernyi jelét látva — nincs okunk kételkedni. A közös „platform" velük az általuk is vallott emberszeretet. A katolikus egyház „másvilági” szférájában élnek ugyan, de együtt tudnak dolgozni a pusztán evilági szempontok szerint élőkkel, különösen a társadalmi fejlődést szolgáló aktivistákkal. Minden léptük a szenvedő emberért történik, abban a szilárd tudatban, hogy az ember hallatlan kincse a teremtésnek. Ady iszonyú magányérzését tükröző verséből (Szeretném, ha szeretnének) az első sort akár házaik fölé írhatnák — programként: „Vagyok, mint minden ember, fenség." A második sorral — „Észak-fok, titok, idegenség" — nem tudnának mit kezdeni. Emberszeretetük „dél-fokon” áll, nem titok s nem idegenség. Betegeik, látogatóik, munkatársaik egybehangzó véleménye: jó köztük lenni, hamisítatlan, meleg családi légkör veszi őket körül. Embernek, szánandó s megsegítendő embernek tartják a megbélyegzett páriát, gyógyító kézzel érintik az „érinthetetleneket".

Le Joly atya így összegezi a nővérek működésének ezirányú hatását: „Ezeket a korábbon ismeretlen embereket segítik óbban, hogy kifejlődjék bennük az önbecsülés; a szegények rájönnek értékükre, tisztelettel tekintenek magukra. S ez olyanok között megy végbe, akiknek fogalmuk sem volt orról, hogy Isten előtt mily sokat érnek, s Krisztus előtt mily sokat számítanak."

Ezek az emberek a körülményeik vagy származásuk szőtte háló fogságában élnek. Minél sűrűbb a háló, annál nehezebb személyiségük mélyéig hatolni s fölkelteni bennük azt az érzést, hogy csak külső és lényegtelen dolgokban különböznek a többi embertől, lényegében azonosak velük. Sőt éppen nyomorúságos helyzetük miatt Isten különleges gondviselése alatt állnak, és képesek oz emberi tettek közül a legfontosabbra, a szeretetre. Még a leprások is. Ezért vallja az anya — ismét a tapasztalatra utalva: „A lepra biztosan szörnyű rossz, mégsem olyan rossz, mint nem szeretettnek, nemkívánatosnak vagy elhagyatottnak lenni. A leprcn-betegek deformálódhatnak, de olyanok, mint a szegény emberek, akik nagy szeretetre képesek.” Egy beteg asszony észrevette, hogy kislányán kiütött a lepra. Az asszony szinte megőrült a fájdalomtól, mert egyik fia már a leprakórházban feküdt. Eljött az apa meglátogatni gyermekeit. Ahogy a kislány bicegve az opához érkezett, nem vetette magát karjai közé, bár kedvességét alig bírta türtőztetni. A gyermek tudatában volt betegségének és csak tekintetével beszélt édesapjának. A teste volt beteg, a lelke egészséges, a gyöngédség nem halt ki belőle. Ezt a tekintetet figyelte meg Teréz anya, ezért ismételgette: a legkínzóbb betegség nem a lepra, hanem a valakihez tartozás hiánya Ebből a mély hiányból a valakihez való tartozás tudatáig felhozni embertömegeket — olyan hőstett, amelyet csupán érdemrenddel vagy díjakkal jutalmazni nem elég. A hit embere tudja, hogy jegyzik ezt az érdemet.

40