Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)

1981 / 1. szám - KÖRKÉP - Hajdók János: Kalkuttai Teréz Anya munkájának "fémjelzése"

hogy mór eleve meglegyen az igazi tájékozódási pont. Majd így folytatta Teréz anya: „őnél- küle nem tudnánk ezt csinálni egy életen át, legföljebb egy-két évig. Nem várhatunk más jutalmat, mint azt, hogy szenvedhetünk Ővele, aki minket annyira szeretett Életünk Jézus nélkül jelentéktelen és érthetetlen volna.” Nem más erő működik tehát Teréz anyában és a nővérekben, mint a szeretet ereje. Az az erő, mely — a természet síkján maradva — az anyát beteg gyermeke fölé görnyeszti, az apát munkapadja fölé roskasztja, a bajtárssal fölvéteti megsebesült barátját a süvítő golyó­záporban. Természetfölötti síkon pedig — a krisztusi megváltás áramkörében — ez az erő, a mindent legyőző szeretető, képes koronként egyedeket, csoportokat és rendeket elindítani embertársaik, „felebarátaik” felé az Evangélium üzenetével. Ha tehát az emberi értékrenden túllépő világban helyezzük el Teréz anyáék áldott munkál­kodását, úgy is tekinthetjük, mint az isteni Szeretetnek művét. Hányszor, hányféle alakban fogalmazta meg Teréz anya ezt a gondolatot! Például 1961 júliusának első péntekén: „Szen­vedésünk nélkül a mi munkálkodásunk nagyon jó, gazdag segítség, azaz társadalmi mű lenne, de nem lenne Jézus Krisztus műve...” Hogy pedig a nővértársakat el ne kapja a büszkeség munkájuk eredményessége miatt, óva inti őket: ne tulajdonítsák maguknak, ami nem az övék, hanem a Mindenhatóé. „Ne engedjétek, hogy munkátokhoz büszkeség vagy hiúság tapad­jon ! A mű Isten műve, a szegények Isten szegényei. Helyezkedjetek egészen Jézus hatása alá, úgyhogy a saját gondolatait gondolhassa elmétekben, a saját munkáját végezhesse kezetek­kel, mert akaratotok mindenhatóvá válik Ővele, aki megerősít benneteket.” Ha az öt világ­részre terjedő s az apostoli munka számára még meghódítandó tájakon épülő mű Istené, mi marad az embernek? Ugyancsak Le Joly atya számol be az anya alázatáról: kezében ceruzacsonk, megforgatja ujjai között: „Látja, páter, ez vagyok én a Gondviselés kezében”. De ha egyszer a Mű nem az emberé, hanem az isteni Gondviselésé, s benne a segítségre szoruló ember az Isten képét hordozza, akkor helyet cserélnek szokásos emberi síkjaink. Ezek a síkok így szoktak megjelenni: alul van a szegény, a tekintélytelen, az elesett; közé­pütt a jóakaró és segíteni kész humanista; felül a jótett nyomában járó önelégedés vagy a hála elvárása. Ki merné állítani, hogy ez elhibázott, embertelen, netán bűnös sorrend? Jótett helyébe jót várj — íratlan törvénye ez a segélyezésnek, az anyagi vagy szellemi támo­gatásnak. Látszólag így is van rendjén, hiszen a magaméból adok, szűkre szabott időmből, talán összekuporgatott, öreg napjaimra félretett filléreimből, ritkán fogyasztott csemegémből. S még hála se? Vagy talán én legyek megtisztelve, hogy egyáltalán adhatok? Akármilyen paradox helyzet, így áll a dolog. Mármint azon a bizonyos „másféle”, ha tetszik, fordított síkon. Ha nincs betegség, hogyan lehetne Krisztust szolgálni a betegben? Ha nincs elesett, hogyan lehetne Krisztusnak karunkat nyújtani? Ha viszont rászorul a magányos, szenvedő, szegény a segítségre, nem biztos, hogy elfogadja, amennyiben akarata még szabad. A segít­séget, a jó szívvel nyújtott segítséget is visszautasító szenvedőkért nem kell a szomszédba menni. Az emberi önérzet és a szégyenlősség különös eseteket produkál. Ha tehát a segít­ségre szoruló megragadja a feléje nyújtott kezet, akkor belátja, hogy egymaga már tehe­tetlen, s nem tud kimozdulni a bajából. „Megadja magát”, „engedi", hogy az irgalmas szamaritánus fölemelje és sebeit bekötözze. Ezt tudja még magából adni, talán vonakodva, talán ebbe ölve maradék erejét. Kiszolgáltatja magát a jóságnak, hagyja, hogy szeressék. Rábízza magát erőtlenségében az erősre. Megtiszteli azt, aki megkönyörül rajta, kétszeresen azt, aki benne is meglátja emberi méltóságát, háromszorosan azt, aki őt épp a nyomorú­ságában gyöngéd szeretettel veszi körül. így érthető az, amiről Teréz anya nemegyszer nyilatkozott: „A szegények megadják nekünk azt a megbecsülést, hogy szolgálhatunk nekik”. Ezért fogolmazta meg annak az imádságnak első mondatát, amelyet a nővérek is, a föld minden táján dolgozó munkatársak is (kb. 120 ezren vannak) naponként elmondanak, ekképpen: „Urunk, tégy méltóvá minket, hogy az egész világon szolgálhassuk azokat az embereket, akik szegénységben élnek és halnak meg." Ha az ember tiszteli, becsüli, sőt szereti azt, akiért dolgozik, s aki őt a puszta látványával segítségre ösztönzi, akkor fakad ajkán ilyen terézi gondolat: „Ha látnom kell, mennyire el­hanyagolják és nem ismerik a szegényeket itt körülöttünk, akkor egészen érthetővé válik az övéi által el nem fogadott Krisztus. Aki ma a szegényeket semmibe veszi, az Őt veszi semmibe s utasítja vissza.” Külön dolgozatba illenék a másik paradoxon elemzése. A Szeretet misszionáriusai nem afféle „orralógató szentek”, nem áldozatot keservesen vállaló cselédek, hanem kiegyen­súlyozott, derűs, boldog emberek. Lemondtak mindenről, amiről csak lehetett: család (zömmel a középosztályból származnak), karrier (akadnak köztük egyetemi oklevéllel rendelkezők is), vagyon (a rendbe semmi „hozományt” nem visznek magukkal, a rendnek nincs vagyona), egyéni kedvtelések (a zongorista otthon hagyja kedvelt hangszerét) —, szózannyit kapnak érte (Mt 19,29). Békét a szívben, mosolyt az arcon, boldogságot a lélek­38

Next

/
Thumbnails
Contents