Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)

1981 / 1. szám - KÖRKÉP - Hajdók János: Kalkuttai Teréz Anya munkájának "fémjelzése"

hogy mór eleve meglegyen az igazi tájékozódási pont. Majd így folytatta Teréz anya: „őnél- küle nem tudnánk ezt csinálni egy életen át, legföljebb egy-két évig. Nem várhatunk más jutalmat, mint azt, hogy szenvedhetünk Ővele, aki minket annyira szeretett Életünk Jézus nélkül jelentéktelen és érthetetlen volna.”

Nem más erő működik tehát Teréz anyában és a nővérekben, mint a szeretet ereje. Az az erő, mely — a természet síkján maradva — az anyát beteg gyermeke fölé görnyeszti, az apát munkapadja fölé roskasztja, a bajtárssal fölvéteti megsebesült barátját a süvítő golyózáporban. Természetfölötti síkon pedig — a krisztusi megváltás áramkörében — ez az erő, a mindent legyőző szeretető, képes koronként egyedeket, csoportokat és rendeket elindítani embertársaik, „felebarátaik” felé az Evangélium üzenetével.

Ha tehát az emberi értékrenden túllépő világban helyezzük el Teréz anyáék áldott munkálkodását, úgy is tekinthetjük, mint az isteni Szeretetnek művét. Hányszor, hányféle alakban fogalmazta meg Teréz anya ezt a gondolatot! Például 1961 júliusának első péntekén: „Szenvedésünk nélkül a mi munkálkodásunk nagyon jó, gazdag segítség, azaz társadalmi mű lenne, de nem lenne Jézus Krisztus műve...” Hogy pedig a nővértársakat el ne kapja a büszkeség munkájuk eredményessége miatt, óva inti őket: ne tulajdonítsák maguknak, ami nem az övék, hanem a Mindenhatóé. „Ne engedjétek, hogy munkátokhoz büszkeség vagy hiúság tapadjon ! A mű Isten műve, a szegények Isten szegényei. Helyezkedjetek egészen Jézus hatása alá, úgyhogy a saját gondolatait gondolhassa elmétekben, a saját munkáját végezhesse kezetekkel, mert akaratotok mindenhatóvá válik Ővele, aki megerősít benneteket.” Ha az öt világrészre terjedő s az apostoli munka számára még meghódítandó tájakon épülő mű Istené, mi marad az embernek? Ugyancsak Le Joly atya számol be az anya alázatáról: kezében ceruzacsonk, megforgatja ujjai között: „Látja, páter, ez vagyok én a Gondviselés kezében”.

De ha egyszer a Mű nem az emberé, hanem az isteni Gondviselésé, s benne a segítségre szoruló ember az Isten képét hordozza, akkor helyet cserélnek szokásos emberi síkjaink. Ezek a síkok így szoktak megjelenni: alul van a szegény, a tekintélytelen, az elesett; középütt a jóakaró és segíteni kész humanista; felül a jótett nyomában járó önelégedés vagy a hála elvárása. Ki merné állítani, hogy ez elhibázott, embertelen, netán bűnös sorrend? Jótett helyébe jót várj — íratlan törvénye ez a segélyezésnek, az anyagi vagy szellemi támogatásnak. Látszólag így is van rendjén, hiszen a magaméból adok, szűkre szabott időmből, talán összekuporgatott, öreg napjaimra félretett filléreimből, ritkán fogyasztott csemegémből. S még hála se? Vagy talán én legyek megtisztelve, hogy egyáltalán adhatok? Akármilyen paradox helyzet, így áll a dolog. Mármint azon a bizonyos „másféle”, ha tetszik, fordított síkon. Ha nincs betegség, hogyan lehetne Krisztust szolgálni a betegben? Ha nincs elesett, hogyan lehetne Krisztusnak karunkat nyújtani? Ha viszont rászorul a magányos, szenvedő, szegény a segítségre, nem biztos, hogy elfogadja, amennyiben akarata még szabad. A segítséget, a jó szívvel nyújtott segítséget is visszautasító szenvedőkért nem kell a szomszédba menni. Az emberi önérzet és a szégyenlősség különös eseteket produkál. Ha tehát a segítségre szoruló megragadja a feléje nyújtott kezet, akkor belátja, hogy egymaga már tehetetlen, s nem tud kimozdulni a bajából. „Megadja magát”, „engedi", hogy az irgalmas szamaritánus fölemelje és sebeit bekötözze. Ezt tudja még magából adni, talán vonakodva, talán ebbe ölve maradék erejét. Kiszolgáltatja magát a jóságnak, hagyja, hogy szeressék. Rábízza magát erőtlenségében az erősre. Megtiszteli azt, aki megkönyörül rajta, kétszeresen azt, aki benne is meglátja emberi méltóságát, háromszorosan azt, aki őt épp a nyomorúságában gyöngéd szeretettel veszi körül.

így érthető az, amiről Teréz anya nemegyszer nyilatkozott: „A szegények megadják nekünk azt a megbecsülést, hogy szolgálhatunk nekik”. Ezért fogolmazta meg annak az imádságnak első mondatát, amelyet a nővérek is, a föld minden táján dolgozó munkatársak is (kb. 120 ezren vannak) naponként elmondanak, ekképpen: „Urunk, tégy méltóvá minket, hogy az egész világon szolgálhassuk azokat az embereket, akik szegénységben élnek és halnak meg."

Ha az ember tiszteli, becsüli, sőt szereti azt, akiért dolgozik, s aki őt a puszta látványával segítségre ösztönzi, akkor fakad ajkán ilyen terézi gondolat: „Ha látnom kell, mennyire elhanyagolják és nem ismerik a szegényeket itt körülöttünk, akkor egészen érthetővé válik az övéi által el nem fogadott Krisztus. Aki ma a szegényeket semmibe veszi, az Őt veszi semmibe s utasítja vissza.”

Külön dolgozatba illenék a másik paradoxon elemzése. A Szeretet misszionáriusai nem afféle „orralógató szentek”, nem áldozatot keservesen vállaló cselédek, hanem kiegyensúlyozott, derűs, boldog emberek. Lemondtak mindenről, amiről csak lehetett: család (zömmel a középosztályból származnak), karrier (akadnak köztük egyetemi oklevéllel rendelkezők is), vagyon (a rendbe semmi „hozományt” nem visznek magukkal, a rendnek nincs vagyona), egyéni kedvtelések (a zongorista otthon hagyja kedvelt hangszerét) —, szózannyit kapnak érte (Mt 19,29). Békét a szívben, mosolyt az arcon, boldogságot a lélek38