Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 1. szám - KÖRKÉP - Hajdók János: Kalkuttai Teréz Anya munkájának "fémjelzése"
A szorongás nemcsak megbénít, hanem ösztönzést ad a kibontakozáshoz! A szorongás a változás szükségességét jelzi, — mind az egyének életében, mind pedig az intézmény életében. Ha tudatosult a szorongás, felrázza, öntudatra ébreszti az embert, arra készteti, hogy reflektáljon aktuális helyzetére, döntésre serkenti, és arra, hogy tegyen valamit élethelyzete megváltoztatására. így áll a szorongás az egzisztencia kibontakozásának a szolgálatába, hiszen egzisztenciánk kifejlődése sohasem történik „meghalás” nélkül, hanem mindig a „Halj meg és légy!” (Stirb und werde!) törvénye szerint történik. A szorongást csak a szabadság merészségével győzhetjük le, azzal, hogy rá hagyatkozunk a feltörő újra, arra, ami eddig annyira idegenül, bizalmatlanul, ijesztően, tehát szorongatóan hatott ránk. A szorongást csak az egyre növekvő bizalommal küzdhetjük le! Ami az egyházban jelentkező szorongás legyőzését illeti, konkréten ezt jelenti: — Teremtsük meg a bizalom légkörét, azt a klímát, amelyben embermivoltunk kivirulhat. — Építsük le az előítéleteket! — Szálljunk szembe a meglévő konfliktusokkal! — A konfliktusokat próbáljuk egymás kölcsönös megbecsülésében „kihordani”! — Legyünk bátrak az új belátásokra és megtapasztalásokra! — Végül és nem utolsó sorban: Legyünk bizalommal az egyházban jelenlevő Ür és Szentlelke iránt, aki mindenütt tevékenykedik, ahol az egyház — minden biztosítékát kockáztatva — feltárul a ma feladatai és az elérkező jövője felé. (Diakonia, 1978/3. 145—148. — fordította Kiss László) KALKUTTAI TERÉZ ANYA MUNKÁJÁNAK „FÉMJELZÉSE” Kalkuttai Teréz anya (családi nevén Agnes Gonxa Bejaxhiu) és az általa 30 évvel ezelőtt alapított szerzetes intézmény (a Szeretet Misszionáriusai, Missionaries of Charity) vállalkozása s e karitatív vállalkozás eredményei bámulatba ejtik az egész világot. Mintegy 160 közponban 1800 nővér dolgozik Indiában s több ázsiai városban és falun, meg a többi kontinensen is az emberiség elesettjei — leprások, hajléktalanok, írástudatlanok, koldusszegények s kidobott csecsemők és árvák — körében. Hogy a „szeretet hirdetői”-vel valami új, nem várt akció jelent meg a társaság anyavárosában, Kalkuttában s szerte a világon, arról bárki meggyőződhet, aki akár az alapítóval, akár nővértársaival találkozik, vagy elmélyed a róluk szép számban megjelent beszámolókban. Életmódjukban szinte szó szerint követik a szegények legszegényebbjeinek viseletét (olcsó, kék szegélyű száriban járnak, lábukon a maguk javította szandál), étkezésük a lehető legegyszerűbb, házaik berendezése szegényes. Vállalják a fekélyes leprások s más — esetleg járványos — betegségben szenvedők mosda- tását, felszedik az utcán haldoklókat, hosszú ápolással talpra állítják, akit még lehet, akit pedig nem lehet, kibékítik Istennel s emberhez méltó halálra készítik elő. Ez nem humanitárius segítgetés, nem „széplelkek" szalonmunkája; az egészséges érzékek nyilván lázadoznak az orrfacsaró bűztől, a pusztuló testek látványától, a „rothadás utálatosságától”. Miért vállalják mégis mindezt ezek a nővérek (s a nyomukban járó testvérek)? És hozzá miért oly vidáman, sugaras derűvel a homlokukon, melengető jósággal a szemükben, anyaiatyai mozdulatokkal el-elfáradó karjukban? Amikor az egyik amerikai újságíró tanúja volt Teréz anya szokásos munkájának — éppen egy oszló sebű beteget gondozott —, elfordította fejét s csak annyit sziszegett: „Egymillió dollárért sem csinálnám". Az anya elmosolyodott s így szólt: „Én sem”. Akkor miért? A Szeretet Misszionáriusai rendi szelleméről és működéséről eddig a legjobb munkát Edward Le Joly S. J. írta. Amikor fölvetette munkájának tervét Teréz anya előtt, ezt az eligazítást hallotta tőle: „Igen, páter, írjon csak rólunk, ön jól ismer minket, mert kezdettől mellettünk volt. Egy a gondolkodásunk. Használja föl természetesen szabályzatunkat is. Meg kell azonban mondania az embereknek, mi indít minket erre. Világosítsa fel őket — s ekkor az anya hirtelen beszédes lett, meggyőző és szenvedélyes —, hogy mi nem a munka végett vagyunk a dolgunkban, hanem Jézus Krisztusért. Mi elsősorban vallásos társulat vagyunk, nem pedig társadalmi dolgozók, tanítók, betegápolók vagy orvosok. Mi — apácák vagyunk. Amikor a szegényeket szolgáljuk, Öt ápoljuk, neki adunk enni, Öt ruházzuk, Őt látogatjuk és vigasztaljuk . .. Minden tettünket, imádságunkat, munkánkat és szenvedésünket Jézusért vállaljuk. Életmódunknak nincs más értelme és indoklása. Ez olyasmi, amit sok ember nem tud megérteni. Jézust szolgálom a nap 24 órájában." — Annyira így van ez, hogy ha vendég érkezik az anyaházba, először a kápolnába, az oltár elé vezeti, a „ház Urához", 37
