Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)

1981 / 1. szám - KÖRKÉP - Bührer, Maria - Kiss László (ford.): Az egyházban fellelhető szorongás

torták be magukat, hogy elkötelezték magukat az egyház iránti engedelmesség mellett. A reform végrehajtása ugyan egy megváltozott liturgikus gyakorlathoz vezetett, de nem vezetett szükségképpen a szellemi-lelki megújuláshoz! Nagyon leegyszerűsítve úgy is mondhatnánk: Csak át kellett kapcsolni, de nem kellett a reformot szükségképpen újra átgondolni!

Szorongást keltő pluralizmus a teológiában

Még ennél is jóval szorongatóbb hatást váltott ki a hivatalviselők egy részében az „egyház népének” a pluralizmusa a teológiában (azaz: mi az, amit ma hinnünk kell?). — Szorongást keltett továbbá a világiak emancipálása: Ezek a világi hívek többé nem akarnak a mindent tudó és mindenről gondoskodó „anyaszentegyház" kiskorú, éretlen gyermekei maradni. Becsületesen úgy értelmezik magukat, mint felnőtt emberek és keresztények! Szabadságuk merészségében vállalkoznak arra, hogy személyes életükért és egymásért átveszik a felelősséget az egyházban és a társadalomban. Néhány pap és püspök a szorongás miatti őszinte szorongásból nem akarja észrevenni, hogy az egyházban élő keresztények nemcsak a születésszabályozás kérdéseiben járják a maguk útját (és ezt nem lelkiismeretlenségből, hanem éppen lelkiismeretességből teszik!) — hanem számtalan, konkrét helyzetben bonyolult és erkölcsileg jelentős döntéseket kell hozniok. Ezt a felelősséget senki sem veheti le a vállukról, és ehhez a döntéshez nem nyújthat segítséget semmiféle mégoly kifinomult egyházi parancs-tilalom-sémájú rendszer sem.

Pluralizmus a hitben

Milyen szorongást kelt az a (gyakran elfojtott) tény, hogy ma nincs többé uniformizált hit,

— hanem egy hit van a karizmák sokféleségében; a személyes élet- és hit-történések sokféleségében, — a hit érési fokainak széles spektrumával egyetemben. A személyes hit,

— amennyiben ez a hit az ember válasza az Isten érintésére, ami messzemenően függ a személyes érettségtől, az önmagunkra találástól, az identitástól. Viszont ezt a „magunkra- találást”, ezt az „azonosságot" nem individualista módon, az önelégültségben kell elérnünk, hanem embertársi segítséggel érhetjük el: mindenek előtt azzal, hogy megtapasztaljuk azt a bizalmat és azt a szeretetet, amely úgy fogadja el a másikat, ahogyan van; és arra is segíti, hogy egyre inkább önmaga legyen!

A szorongás következményei a hivatal gyakorlásában

Az egyházban a szorongás természetesen nemcsak a hivatalviselőkben, hanem a világi hívekben is él: szorongás a változás miatt, a szabadság miatt, a jövő miatt. Ám a hivatal- viselők szorongása ezen felül azért is súlyosabb, mivel ez meghatározza hivataluk gyakorlási módját. A hivatalviselők — tekintélyi döntéseikkel — leállíthatják az egyházban a fejlődési folyamatot, megakadályozhatják az új azonosság kereséséhez szükséges kísérletezéseket, kifogásolhatják a keresztény embernek a szabadságra és a felelősségre való nevelését; lehetetlenné tehetik az egyház nyitottságát az új belátásokra, és így eltorlaszolhatják a jövő felé vezető utat is.

A szorongást úgy győzhetjük le, hogy bevalljuk

Az egyház jelenlegi válságát csak úgy lehet leküzdeni, ha sikerül legyőzni a szorongást. Ám ennek az a feltétele, ha bevalljuk, hogy szorongunk, — és nem az, hogy úgy teszünk, mintha egyáltalán nem szoronganánk! Szorongást érezni emberi dolog. Sem az egyes kereszténynek, sem az egyháznak nem kell szégyellnie, ha szorongás fogja el. Hiszen sem az egyes keresztény ember, sem az egyház nem jutott még el a teljes érettségre, hanem inkább fejlődésben vannak, — éppen ezért ki vannak téve annak, hogy válságba kerüljenek. Bűnös emberek, akik rászorulnak a felszabadításra, a megváltásra.

Talán segítségünkre lehet egy utalás a saját szorongásunk bevallására: A szorongás ugyanis kettős értelmű jelenség. Lehet félelmetes, de gyümölcsözővé is válhat. Az első lehetőségnek nincs szüksége magyarázatra. A szorongásnak — és a szorongás elhatalmasodásának a félelmetes volta (amelyet az elfojtási mechanizmusok nem csökkentének, hanem inkább még megerősítenek) széltében-hosszában közismert. Valóban, nagyon is jól ismerjük, tudjuk, hogy a szorongás képes az embert megzavarni, — sőt, tönkre is tenni, — akár úgy, hogy lebénítja az összes ösztönző erőt, akár úgy, hogy ellenőrizhetetlen agresszióba csap át. Ám éppen ezért látnunk kell és meg kell értenünk a másik szempontot is: a szorongásnak „jelzőszerepe'1 (Signalfunction) is van.

36