Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 1. szám - KÖRKÉP - Bührer, Maria - Kiss László (ford.): Az egyházban fellelhető szorongás
KÖRKÉP Maria Bührer AZ EGYHÁZBAN FELLELHETŐ SZORONGÁS Legyünk nyitottak az emberek szorongásai iránt! „A hagyományokkal való szakítás sohasem történhet mélyreható szorongás nélkül!" — Ha kitárult szívvel és éber érzéssel találkozunk a mai ember egzisztenciális nyomorával, megértjük, mennyire igaza van Mitscherlichnek: A mai ember a társadalmi változások gyors forgatagában nem talál magára. Az egyháznak nem szabad és nem lehet elzárkóznia a szorongások és bajok, a segítségért kiáltó kérdések elől, mert különben elárulná saját küldetését! — Az egyháznak az a feladata, hogy hirdesse és tanúsítsa Jézus felszabadító üzenetét: és éppen a létszorongásoktól egyre inkább meggyötört embereknek tegyen tanúságot, azoknak, akik a társadalom (és az egyház) peremén élnek, — akik életük értelmében kételkednek, — akik könnyen kétségbe esnek, mivel sehol sincs otthonuk, és hiányzik életükből az, hogy tartozzanak valahová, hogy valaki embertársi módon, feléjük fordulva elfogadja őket. Az egyháznak, — mint az üdvösség szentségének — Jézus életéből és cselekvéséből kiindultan kell elősegítenie és szolgálnia az ember kiszabadulását a szorongásokból és kényszerhelyzetekből. Az azonossági válság — és a szorongás Most azonban maga az egyház is súlyos azonossági (identitás) válságban szenved. Még pedig nem azért, mivel az évszázados elzárkózás és vonakodás után végre feltárult a világ felé, hanem inkább azért került, mert ez a feltárulás nagyon későn következett be, még pedig egy olyan történeti időpontban, amikor a társadalom szociális és politikai változása — és ezen változások mélyén rejlő vaqy ezekből a változásokból kibontakozó öntudat-változások — már rég folyamatban voltak. Észrevették, hogy nagy lemaradás van az egyház és a társadalom fejlődése között; — ez a lemaradás növeli az egyház azonossági válságát és erős szorongásokat vált ki belőle. Az egyház most kezdi megtalálni azonosságát A 2. Vatikáni zsinat óta az egyházban ugyan sok minden megváltozott, ez a tény azonban távolról sem jelenti azt, mintha az egyház máris kiállta volna az azonossági válság próbáját, mintha rátalált volna új önértelmezésére, mintha megtalálta volna az őt megillető szerepet egy pluralista társadalomban, vagy az élethez közelálló nyelvezetet, és megszerezte volna azt a képességet, hogy kiállja és leküzdje a konfliktusokat. Ez a folyamat — és a hozzá kapcsolódó elbizonytalanodás tovább tart. Még mindig hiányzik az önmagára találásnak az előfeltétele, hogy ti. elszakadjon a korábbi — a más vonatkozási keretek közt megfelelő, de ma már alkalmatlan — életformáktól. Hiányzik az is, hogy levesse magáról ezekből a túlhaladott (társadalmi-politikai) viszonyokból származó magatartási normákat, hogy szakítson a korábbi tudatállapotnak megfelelő, de többé már felelősséggel nem vállalható (mivel értelmetlen) hithirdetési formákkal, és az ebből fakadó lelkipásztori gyakorlattal stb. Ez a szükségszerű szakítás még mindig csak ezután következik be! — Az a tény, hogy viszonylag (!) csekély ellenállásba ütközött a liturgia megújítása, — még egyáltalán nem egyértelmű bizonyíték amellett, hogy az egyház képes tanulni és akar is tanulni! Mégis agyonkoptatták ezt a bizonyítékot. A liturgikus reformokat a legfőbb egyházi tekintély rendelte el. Nagyon sok pap és egyházához hű laikus hivő azt a többé-kevésbé rejtett szorongását, hogy ti. az eukarisztia megünneplésének az újjáalakítása eltérést jelent az ortodoxiától, — és hogy az egyház kitér a „rendes kerékvágásból”, — és hasonlók! — csak úgy tudta leküzdeni, hogy a „Roma locuta, causa finita!” elvre hivatkoztak, — vagyis azzal biztosí35
