Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 1. szám - FÓRUM - Bozóky Éva: Aszkézis, életöröm, szerzetesi életforma
FÓRUM ASZKÉZIS, ÉLETOROM, SZERZETESI ÉLETFORMA A Teológia 1980. 3. számában megjelent, A keresztény család tartóereje c. tanulmányom néhány sora a folyóirat egyik olvasóját vitára késztette. Levelében a következőket írja: „Bírálatom tanulmányának arra a részére vonatkozik, amely ellentétbe állítja az aszké- zist az életörömmel, másfelől az előbbit azonosítja a szerzetesi eszménnyel. A szerzetességről szólva néhány más feltevést is valószínűsít az író, s hozzálűzi, hogy ,mindez nem a kereszténység lényegéből lakadt.' — Másik tévedése: ,a hűség nem az aszkézis dolga, hiszen a páros kapcsolat természetéből következik.' Az aszkézis következésképpen szükségtelen s ugyancsak a szerzetesi intézmény is ... Véleményem szerint az elsőrendűen Istennek szentelt életet maga Jézus ajánlotta szóval és példával, és nem a tudomány vagy civilizáció fellendítése, hanem az Isten országának hatékony munkálása végett. Ezért nem eretnek vagy elavult dolog, mégcsak nem is embertelen sem a cölibátus, sem az önként vállalt szüzesség." E sorokra válaszolva először is azt szeretném az olvasóval közölni, Hogy protestáns, evangélikus vagyok, s ez természetesen látásmódomat is meghatározza. A szerzetesi életmódot — amit egyébként mélyen tisztelek — itt történetiségében és az emberi kultúrára gyakorolt hatásában szemléltem, s ezért állítottam, hogy nem a kereszténység lényegéből fakadt, hiszen már előtte létezett (esszénusok), és létezik más vallásokban is (buddhisták). Meggyőződésem viszont, hogy a középkorban az európai kultúra, civilizáció és haladás számára nélkülözhetetlenek voltak a szerzetesrendek. Ám ebből semmiképp sem vonható le az a következtetés, hogy ma „szükségtelenek" lennének. (Korunkban inkább a modern élet terjesztette elmagányosodás leküzdésében lenne fontos szerepük.) Ami az olvasóval elsősorban vitára késztet: Isten országát és az emberi életet nem tudom mereven elválasztani egymástól. Nézetem szerint nem is szabad. A keresztény ember földi életét („Isten országa tibennetek van . . .”) a diakónia útjának látom, vagyis szüntelen munkálkodásnak mások javáért, a „közjóért”, ebbe pedig beletartozik a tudomány, a civilizáció fellendítése, az irgalmasság valamennyi cselekedete, és ebben az értelemben látom Isten országa munkálójának a kódexmásoló vagy a földet művelő szerzetest is. (Mentségemre szóljon: Clairveauxi Bernát is annak látta!) Az evangéliumot nemcsak szóval lehet és kell hirdetni, van úgy, hogy a kéz sikeresebben prédikál, s az életpélda vonzását is a tett adja meg. Az aszkézis és az életöröm szembeállításána'k elutasításában valóban igaza van az olvasónak: a kettő nem egymást kizáró fogalom. A címbeli szembeállítás inkább felhívó jellegű, amint az azt követő sorokból világosan kitűnik. Bár az aszkézis lemondást jelent, — a szoros szerzetesi lemondást értem alatta —, vannak kivételesen nagy lelkek, akik örömmel tudnak lemondani, elég, ha Szent Ferencre gondolunk vagy Fra Angelico-ra, a boldog festőre, akinek napfényben úszó képeiről szinte árad az életöröm. Mindazonáltal az emberek többsége számára aszkézis és életöröm nehezen fér össze. Keresztény hitük nem is az ilyenfajta aszkézist követeli tőlük, annál inkább a hűséget, az emberséget, a szeretetet házastársuk, gyermekeik és környezetük számára. Ez a szeretet kétségkívül lemondást is kíván olykor, de ezt a lemondást én nem sorolnám a szorosan vett aszkézis fogalomkörébe. Abból, hogy nézetem szerint az aszkézis meghaladja az általános emberi képességeket, nem az következik, hogy „embertelennek", hanem hogy emberfelettinek tartom, útja pedig csak különös kegyelemben részesült, hivatásos, küldetéses emberek számára járható. Végezetül: ha a bonyolult korunk feladta kérdésekkel őszintén, elfogulatlanul akarunk szembenézni, kockáztatnunk kell a félreértések lehetőségét is. Remélem, hogy olvasóm belátja: nem támadni, hanem védeni akartam. Bozóky Éva 30
