Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 1. szám - TÁVLATOK - Cselényi István Gábor: Szentírás és igehirdetés
A próféták által A biblikus kérügma néhány sajátságának és mondanivalójának áttekintése után érdemes azt is megkérdeznünk, milyen indítást ad a Szentírás magára az igehirdetés munkájára vonatkozóan. A gyakori bibliai fordulat: „így szólt az Ür” érvényes az egész kinyilatkoztatásra: mindenestől Isten szava. Ugyanakkor az is igaz, amit a hitvallásban így fejezünk ki: „a próféták által” szólt Isten. A szentírási gondolkodás nem tesz éles különbséget a szó (az eredmény) és a között a személy között, aki szól, amint a küldött s a küldő között sem. A próféta, az apostol egészen azonosul Küldőjével, a kinyilatkoztatást adó Istennel, annak mintegy szócsöve, megjelenítője, második énje. Az „azt mondta az Úr" kifejezés tehát lényegében annyit jelent: itt és most Isten szól küldöttei által, szavuk, emberi „műfajaik” segítségével (P. Schoonenberg: Offenbarung und Erfahrung, Theologie der Gegenwart 1971/1. 7. kk.). Ennek az isteni önközlésnek csúcsa, amikor Fia által személyes közelségből szól hozzánk. Az igének már ez a vonása is mély lelkiismeretvizsgálatra ébreszt bennünket. Bele kellene remegnünk a gondolatba, hogy Isten szól általunk. De mi már túlságosan is rutinból, megszokásból beszélünk. Túlzottan is csak önmagunkat vagyunk képesek adni és ezért nem is érezzük át szavaink súlyát. A legelső és legfontosabb tehát az lenne, hogy valóban Isten gondolatát, a Krisztusban valósággá lett kinyilatkoztatást, és ne a magunk emberi bölcselkedését, okoskodását közvetítsük. De ez az elv, hogy az isteni szó emberi ajkakon át szól, több más irányból is kritikát tartogat számunkra. Nem elég csak ismételgetnünk, idéznünk a már elhangzott, lerögzített szöveget, hanem azt aktualizálnunk is kell: a prófétákat s főként isteni Mesterünket követve mindig adott élethelyzetet szem előtt tartva, a mai problémákra feleletet keresve kell közvetítenünk Isten üzenetét. A Küldő és a küldött belső azonosulásából az is következik, hogy az ige továbbadása valamilyen formában minden keresztény hívőnek kötelessége, mint a keresztény hivatás szerves része. Az igehirdetés nem kiváltság, hanem egyetemes feladat. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy mindenkinek szót kell kapnia a liturgikus ünnepségen (igaz, nem is azt, hogy adott esetben nem prédikálhatnak világiak a liturgián), hanem azt, hogy mindany- nyiunknak egyaránt az evangéliumot kell képviselnünk, a keresztény tanúságtételt, ha kell, a szó erejével is. A biblikus ige-fogalom másik, szintén nagyon jelentős eleme oz „ige” gazdag, sokdimenziós tartalma (vö. Schillebeeckx: Offenbarung und Theologie, Mainz 1965. 37. kk.). A Szentírásban az ige, a szó, a beszéd (dábár) nemcsak információ-közlés, nemcsak az értelemhez szól, hanem az egész emberhez, akit mozgósítani akar, tűzbe akar hozni, cselekvésre kíván szólítani. A kinyilatkoztatásban mindvégig együtt halad az esemény és a szó. Isten történelmi tényekben tárja fel önmagát, amelyet prófétai szó értelmez, és az isteni szó ígéretét ismét egy-egy történés teszi hitelessé (vö. „A tanítást váltsátok tetté!” Teológia 1978/3. 156. o.). Ennek a vonásnak fényében még élesebbé válik előttünk a meghirdetett szó és a felmutatott tett közötti esetleges kiáltó ellentét, amelyre bevezetőben már utaltunk. Tisztábban látjuk igehirdetésünk eszközeit is. Nemcsak a szó, hanem a megélt élet is beszéddé válik, perelni fog mellettünk vagy ellenünk. De még szóbeli ige-munkánkban sem elégedhetünk meg az értelmi meggyőzés fegyverével. Anélkül, hogy moralizálásba vagy érzelmeskedésbe vesznénk, meg kell próbálnunk úgy szólni, hogy az egész embert érjük utói, belső, személyes világában találja meg őt az ige. Az ige további, ugyancsak döntő vonása párbeszédes jellege. Az az élő folyamat, amit a szó, így elsőrendűen Isten szava magában rejt a biblikus szemléletben, már önmagában is párbeszédet, személyes találkozást feltételez Isten és ember között. A beszédben mindig valaki szól, valamiről, valakinek. A kinyilatkoztatásban mind a három elemet megtaláljuk, hiszen személy tárul ki benne személynek s közli belső titkait. Jézus életprogramjának lényege az, hogy a közte és az Atya között zajló párbeszédbe be akairja vonni az ige minden befogadóját. Az egyházban megsokszorozódik ez a párbeszéd. Ennek alapján igehirdetésünknek is párbeszédnek kell lennie, vagyis Krisztussal való személyes találkozásnak, különben nem lesz magával sodró ereje. Az igehirdetés a szentségek Krisztust megjelenítő, jelenlétét hatékonnyá tevő jeleihez hasonlítható. De itt nem anyagi hordozók, hanem ez a cserépedénynél is törékenyebb, érzékeny anyag, az emberi szó és az ' igévé lelkesült emberi tett fogja közvetíteni az isteni Ige személyes valóságát. Az élő ige nem emberi tartalmakat ad tovább, hanem erősíteni, gyógyítani fog, szereteiet tesz tapasz- talhatóvá — közvetlenül Isten szeretekét. Ahogy Krisztus ígérte: „A szavakat, melyeket hozzátok intézek, nem magamtól mondom majd, s a tetteket is az Atya viszi végbe, aki bennem van . Cselényi István Gábor 29
