Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 1. szám - TÁVLATOK - Cselényi István Gábor: Szentírás és igehirdetés
történést a szentírók sokféleképpen színezik is, írói célkitűzésüknek megfelelően, a választott nép történetének nagy, döntő eseményei mind-mind egymásra rakódó történelmi tapasztalatok Isten ittlétéről. A nép számára minden esemény újabb és újabb érv annak átélése, hogy Isten elkötelezte magát népe mellett, jövőt ígér neki, naggyá akarja tenni. A megtörténteket mór úgy kapjuk a Szentírásban, mint Isten műveit, csodálatos tetteit. Ugyanezt mondhatjuk el az Újszövetségről, Jézus élettörténetéről. Sőt itt még az ószövetségi példáknál is határozottabban summázhatjuk azt a többletet, amit a szentírási kérügma tartalmaz. Még ha gyorsírói feljegyzések, magnószalagok vagy telerecording-felvételek maradtak volna is Krisztus életéről, okkor sem kapnánk meg azt a teljességet, amit az evangéliumok közvetítenek. Hiszen mondanivalójuk lényege éppen az, hogy itt már nem áttételesen, hanem, mondhatnánk, „egyenes adásban” maga Isten szól, cselekszik, viszi végbe művét a Názáreti Jézusban: „Aki engem lát, látja oz Atyát” — foglalja szavakba ő maga. Ezt a többletet nem ragadhatjuk meg semmilyen immanens, a világban bentrekedő módszerrel, csakis a hit alázatával. Jellemző, hogy ugyanazokat a jeleket, amelyeket az apostolok a hit bizonyítékainak látnak — Jézus ember-felemelő, gyógyító munkáját — mások „az ördögök fejedelmének segítségével” űzött mesterkedéseknek tekintik. Ez érvényes valamiképpen Jézus egész művére. Lehet hivő és nem hivő szemmel is nézni. Élete, tanítása, halála — a hit szemével tekintve — mindenestől azt igazolja, hogy „Isten ujjával" cselekszik, Isten nevében, hatalmával, megbízásából. De ezt a mondanivalót csak biblikus látásmóddal fedezzük fel. Ez a hivő látás nem jelent torzítást. Minden történész, minden gondolkodó valamilyen előzetes szempont szerint összegezi a rendelkezésére ólló tény-anyagot. Ha nem akor csupán „nyers tényeket” adni, mozgásában kell néznie, értelmeznie kell a valóságot. Ilyen „előzetes értést", átfogó értelmezési szempontot jelent a szentírók módszere, amikor a „profán” síkon is megközelíthető eseményeket a hit szemével, Isten jelenléte szempontjából nézik és látják. Mint Gerhard von Rád írja (Theologie des Alten Testaments, München 1969. 9. o.), csak ez a biblikus látásmód teszi lehetővé, hogy a Szentírásból azt olvassuk ki, amit tényleg mondani akar: Isten szavát. Ha az igehirdető ezzel a belső szándékkal közeledik a Szentíráshoz, az számóra is erőforrássá lesz s azzá tudja avatni mások számára is. Tettekben igazolt hűség A szentírási üzenet „behatárolásában" további, igen fontos tényező a biblikus igazságeszmény. Számunkra, akik a technika korában élünk, akik megszoktuk, hogy valaminek a hiteléről fénykép, film győz meg, valaminek az igaz volta, hitelessége a szó szerinti, fény- képhü azonossággal egyenlő. A teremtő képzelet szerepe egyre inkább visszaszorul, a hírközlő eszközök révén egyre inkább elgépiesedik mindenféle tudásanyag átadása, a szóban vagy képben történő igazság-közlés. Csak a művészet — festészet, költészet — őriz valamit az igazság ősi közvetítő formáiból, amikor nem a valóság másolatát adja csupán, hanem kivonja lényegét, belső mondandóját ábrázolja. Ahhoz, hogy a Szentírás lelke feltáruljon előttünk, egy kicsit el kell feledkeznünk oz igazság-közlés modern formáiról. A szentírók eljárása nem a riporterek, hanem a festők munkájára emlékeztet. Mint Jacob Kremer megjegyzi (Hogyan olvassuk a Szentírást? Bécs OMC 1975. 37. o.), a biblikus szerzők gondolatvilágában az igazság nem jogi értelemben vett igazolhatóság vagy szószerinti azonosság. Héberben az „emet" igazságot, de hűséget is jelent. A szerzők tehát egy-egy esemény előadásában nem arra fektetik a súlyt, hogyan is történt apró részleteiben, hanem lényegét akarják megragadni. Az isteni üzenet folytonosságába ágyazott hűségüket, hitüket kell elsősorban kiolvasnunk szavaikból, elbeszélési módjaikból. Az a hűség, amellyel az emberi szerzők ragaszkodnak Isten igéjéhez, végső soron csak felelet. Arra o hűségre adott válasz, amellyel Isten fordult oda az emberhez. A Szentírás igazi alanya (s a kérügma tulajdonképpeni megvalósítója) tehát nem az ember, hanem Isten; a könyvek igazsága nem más, mint Isten hűsége (emet Jóhve). Az üdvtörténet ígéret és beteljesülés sorozata. Egyetlen esemény sem értelmezhető önmagában, előzményeiből és következményeiből kiragadva, hanem előre és vissza is utal, annak a folyamatnak része, amelyen keresztül Isten közli magát. A biblikus igazságfogalom hozza közel a szentírási Isten-eszmét is. Jáhve — Proksch szellemes „fordításában": aki „volt, van és eljövendő” (Jel 1,8) — a történelembe lépő Isten, „abszolút jövő" számunkra, ahogy Rahner nevezi. Mellet- tünk-léte minden cselekedetünk és minden történés végső látóhatára. Am éppen a Jáhve-nevet öröklő (és, sajnos, kissé ki is sarkító) „Jehova-tanúkkal" folytatott párbeszédünkben fogalmazódik meg igazán bennünk, mennyire befejezetlen még a csak-ószövetségi istenkép Jézus nélkül. Isten velünk-léte, hűsége benne igazolódik, benne válik végérvényessé. Ö mór nemcsak ígéret, hanem beteljesülés. Ha a görög „alétheia" 27
