Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 1. szám - TÁVLATOK - Cselényi István Gábor: Szentírás és igehirdetés
mögött János prológusában az „emet" lappang („A kegyelem és igazság Jézus Krisztus által lett osztályrészünk”, Jn 1,17), úgy tisztán látjuk: Jézus Krisztus Isten hűségének megpecsételje. Annak a hűségnek, melyet nem az ember vív ki, hiszen az ember állandóan megsérti „hűtlenségével” (amit éppen ezért a Szentírás sokszor a házasságtörés képével ír le). Annak a hűségnek sarkköve Krisztus, amely „észbontó”, megmagyarázhatatlan, mert Isten végtelen szabadságából, szeretetébőí árad felénk, a bűn szétterjedésén is túlszárnyaló kegyelem. Amint a Jézus név a Jáhve-nevet, úgy foglalja magában az evangélium az ószövetségi előzményeket. Az emberiség várakozása célbaér a Názáretiben. Élete, halála, feltámadása végleges bizonyíték Isten hűsége mellett. Istennek a történelemben és Fiában megpecsételt hűségére azonban csak tettekben igazolt hűség lehet az ember felelete, az „örök ma” múlt és jövő felé egyaránt nyitott folytonosságában. Felszabadító üzenet Az üdvtörténeti látásmód elsajátítása lehetővé teszi, hogy felfedezzük mindkét testamentum legbelső vonulatát. Anélkül, hogy részletekbe vesznénk, most próbáljuk meg felidézni az egész Szentíráson végigvonuló vezérfonalat: hogyan lesz számunkra a kinyilatkoztatás felszabadító üzenet? Isten már az ószövetségi (mózesi) Törvény megszületése előtt, a szövetségkötés első — Ábrahámmal és fiaival kötött — fázisaiban is mint jövőt ígérő Távlat mutatkozott be. Az egyiptomi fogságból való szabadulás lesz azonban az a legdöntőbb esemény, amelyen keresztül a választott népben tudatosul: Isten végérvényesen elkötelezte magát népe mellett. S itt — a tisztán „históriai” és biblikus nézőpont különbözőségének megfelelően — lehetne vitatkozni arról, mi az, ami megmagyarázható a tengeren való átkelésből, a manna-csodából (vö. Blank: i. m. 42. o.). A profán történetírás számára ez az esemény sem több, mint egy politikai fordulat az ezernyi közül. Egy nép lerázza rabigáját és elindul a nemzetté válás útján. Különösen korunkban, a gyarmat-birodalmak felbomlásának s az emancipációnak korában számos párhuzamot fedezhetünk fel a népek mai felszabadulási harcai és a „kivonulás” között (vö. Erhard Kunz: Offenbarung Gottes in der Geschichte, Diakonia 1972/2. 75. o.). Az sem véletlen, hogy ez a történet annyira visszhangra talált a múltszázadi, elnyomott sorban élő négerekben, akik sajátjukként fogalmazták meg a rabság és a kiszabadulás (ill. az az utáni sóvárgás) élményét spirituáléikban: „Ma Izrael börtöne Égyiptom ... A zsarnokot porba letiprom,— népem, remélj már!" A hit szemével nézve azonban a mózesi szabadulás mérhetetlenül több minden más hasonló történelmi eseménynél. Az Ószövetségben ez az alaptörténés, amely tudatosítja, hogy Isten jelenléte szabadságra, emberibb emberré válásra szólit. Ahogy Mózes apósa, Jetró vall erről: „Áldott legyen az Or, aki az egyiptomiak hatalmából és a fáraó hatalmából kiszabadított!” A Sinaj-hegyi szövetségkötésben, a Tízparancsolatban azután már úgy áll előttünk Isten, mint a lelkiismeret, az emberi szív, az erkölcsi cselekvés távlata, szabadságunk biztosítéka. Ha a kivonulás még inkább szociológiai esemény, itt válik belső történéssé, amelyet szüntelenül, minden tettünkben újraélhetünk. S ha korábban, a pátriárkák történetében itt-ott még az lehetne a benyomásunk, hogy Isten csak ennek a törzsnek, népnek Istene, aki harcot követel más népcsoportok „isteneivel”, itt, a szövetség-kötésben már minden kétséget kizáróan univerzális igénnyel találkozunk. Az emberi háttér ugyan csak fokozatosan tisztul, a szabadító erőt itt még csak saját népük mellett szeretnék tudni, más népek ellenében is, a későbbiekben — főleg a babiloni fogság utáni korban —egészen világossá válik ez az egyetemes, kozmikus és minden népre kiterjedő jelleg az istenhitben (elsősorban éppen a teremtés leírásában). Amint azonban minden más kérdésben, abban is az Újszövetség adja meg a végleges feleletet: hogyan is lesz Isten minden ember számára lelszabaditó erő. A Jézus-esemény leírása szinte szüntelenül tudatosítja, hogy Jézus szabadulást hoz minden embernek. Az apostoli kérügma Jézus halálát-ieltámadását tekinti az első pászka-esemény (az exodus) magasabb szintű megismétlődésének, a megváltás megvalósulásának. Ezt a végső felszabadító művet is sokféleképpen egzisztenciális valósággá tehetjük: a szentségekben, a bűn elleni küzdelemben, a Krisztustól kapott szabadság mindennapi megvalósításában. Ha ennek a felszabadító üzenetnek összefüggéseiben olvassuk a Szentírást s ugyancsak ebbe ágyazzuk be liturgikus élményeinket, amelyekkel — más módon — szintén az „Úr halálát hirdetjük”, az ige nem holt betű, hanem életformáié erő lesz bennünk: örökös „kivonulásra", önmagunk túlhaladására, embertársaink szabad szolgálatára sarkall. Hiszen a nagy pászka, a végső átmenet rnár megtörtént Krisztusban, ,;a halálból az életre és a földről az égbe átvitt minket Krisztus Istenünk" (Damaszkuszi Szent János), Istennek a történelembe való „áttörése" az emberi szabadság megszületése is (Daniélou). 28
