Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)

1981 / 1. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE NEMES NAGY ÁGNESSEL - Széll Margit: A létkérdések és a vers

.. . S ezzel voltaképpen a vers be is volna fejezve . . . De Babits nem áll meg itt. Mélyen jellemző módon tovább lép; eggyel többet gondol... A költő azt is megkérdezi a fűszálról:

miért szárad le, hogyha újra nő?”

Ez a két verssor — mint írja — „önmagát magyarázza: két tűz közé veszi a képtelenséget... Kérdést ígér, s egy jól feltett kérdés többet ér, mint egy elhamarkodott felelet . . . Nem tett mást, mint ráemeltette szemünket a lét egyik . . . gondolatára.”

— Szeretem Babitsot. Gyakran nevezik őt kctolikus költőnek; engem protestantizmusom sohasem gátolt abban, hogy mélyen vonzódjam hozzá. Túl a személyiség hatásán, — amely költőről szólva, elsőrendű — (bár nehezen magyarázható), éppen metafizikai, filozófiai han- goltsága kötött le. Babitsnak vön egy dimenziója, ami néha még a legnagyobb magyar költőkből is hiányzik. Úgy látszik, nem vagyunk filozófusok a költészetben. Néha önmagomon is csodlákozom: mit akarok én ezzel a dimenzióval? Mi ez az állandó nyugtalanság, kutasz- kodás, szomjúság, ami oda-oda szögez néhány alapkérdés mellé? Nem vagyok én erre pre- destinálva. Erdélyszéli, vidéki csalódból származom, őseim kálvinista papok és ügyvédek voltak, kerekfejű, kemény nyakú fajta. Mit keresek én gótikus boltívek, vallástörténeti mélyáramok, arisztotelészi ok-fogalmak, Ekhnatonok között? Tény azonban, hogy minduntalan ott találom magam közöttük. Nem háríthatom el a létkérdéseket amelyek közül nem egyet a kereszténység tesz fel a legélesebben. (És hozzá fűzöm — talán nem bántok meg véle senkit— olykor más nagy világvallások is.) Mert mit gondoljunk a hálóiról? a szenvedésről? a bűnről? a véletlenről? mindarról, amit eszkatologikusnak nevezhetünk? Súlyos hiánynak, lelki csökkentségnek tartom, hogy ezeket a kérdéseket — amelyeket a keresztény kultúra oly világosan exponál — hallatlanná tesszük, és az emberi Személyiséget legsúlyosabb perceiben védtelenné.

Itt van példának Babits kérdése: „miért nő a fű, hogyha majd leszárad? Miért szárad le, hogyha újra nő?" A tenyészet élettel-halállal oly pazarló képtelenségét veszi célba ez a kettős kérdés, egyáltalán a halál kérdését, ami emberi elmével megemészthetetlen. Kérem, ne mondja ki rá a teológiai választ. A költészet sokkal inkább a kérdések művészete, mint a válaszoké. Bár Babits felel a kérdésre — csak nem válaszformában. Az egész verssel is felel, a végső kérdést megelőző, gyönyörű, nosztalgikus felsorolásokkal, az élet gazdagságával, amit versébe sűrít. Mert a költészetnek is van egy vigasztaló, életerősítő szférája, és nem tudom, nem ez-e a legfontosabb benne.

Amint tovább lapozom tanulmánykötetét, S a i n t ■ J o h n Perse költői hitelességéről olr vasok, azt, ahol a költő a létkérdéseket veszi körül. Ilyen a ,,Fal" versének elemzése. Idézek Írásából: „De nincs maradásunk a falak között, néhány átvezető mondat után jön, jön, a mélyen jellemző lázos enumeráció . . . hogy aztán a végső képben, ,öröm! ó, oldott öröm’ — a költő hirtelen fölemelkedjék egy magas pontra .... ahonnan az egész látóhatár megmutatkozik: .Fésülködnek a föld zöldszín gyönyörei, / egy hosszú nap évszázadában . .. Ennek a versnek a zárórésze egy trópusi tengerpart látványába sűríti azt, amit a pszichológia tetőpont-élménynek nevez. A tetőpont-élmény persze — nyilatkozzék az sikerben, hirtelen felismerésben, örömben vagy természeti képben — mindig összegezés jellegű is, s magában hordja a nincs-tovább emócióját." — Ebben a csúcsélményben, amit a lélektan ma olyan sok területen felismer, az egyén úgy érzi, hogy már akadálytalanul megvalósíthatja önmagát és eléri teljességét. Szívesen nevezzük mi ezt olyan transzcendenciavágynak, ami Istent igényli, és végül is Isten tölthet be hiánytalanul.

— örülök, hogy a tetőpont élmény, a csúcsélmény ismerős pszichológiai fogalmak visszhangját keltette. Nálunk ezeket nem nagyon szokták használni. Kétségtelenül megvan benne a transzcéndenciavágy, mint minden magas lelki tapasztalatban. De én a transzcendencia szót — ha szabad így mondanom — egyszerűbben használom. Nem tagadom- ki belőle a lehetséges emberi élmények egyikét sem, a profánokat sem, az indító (és megindító) apróságokat sem, a kristályokat, az eldobott cigarettacsikket, a féllábú galambot, a dadogó öregasszonyt, a kételyt vagy kétségbeesést. Úgy érzem, nincs létünknek olyan szelete, ami ne transzcendeál hatna egy pillanatban. Hogy mibe íranszcendeál? Valami több felé. És a valami több nélkül koldusabbak volnánk a kuldusnát. Van egy zsoltár, amit de sokat fújtam gyerekkoromban:

„Éjjel kezem feltartom,

az égre Hozzád nyújtom.”

Ügy érzem, a költészet nem több,, mint egy felfelé nyújtott kéz. De az sem semmi. . ....

25