Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)

1981 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Pákozdi István: "A szolgálatok különfélék"

ki is mondja: „Hogyan lehetne boldog egy ember, ha valakinek a szolgája? (Gorgia 492a) Emberhez méltatlan dolog még az asztalnál tett szolgálat is (görög szóval diako- nia), mivel az — e mentalitás szerint — a másik személyiségéhez köt, márpedig a „homo politicus” kormányzásra hivatott. Magában Izrael történetében is feszültségek, nehézségek között jutott érvényre a helyes Isten- és ember-szolgálat gyakorlata. Nem volt köny- nyű megfelelni a kettős parancsnak: egyrészt Isten szava szerint meghódítani, és hatalmuk alá vetni a környező népeket; másrészt megismertetni velük Jahvé jelenlétét és nevét. Mégis e kettősségben bontakozik ki a nép üdvösség közvetítő szerepe, aminek egyik példája volt Ábrahám közbenjáró „alkudozása” Istennél Szodoma megmentéséért (vö. Tér 18,22—33). Izrael akkor töltötte be igazán misszióját, amikor Isten eszközének, sőt „szolgájának” (’ebed) tudta magát, s éppen e szolgálata által működött együtt Jáhvé üdvözítő tervével. Izrael öntudatában a szolgálatra rendeltség alapjai — természetesen nem újszövetségi értelemben — közösségtudatával együtt mélyülnek el: mindaz, ami itt és most történik az egyedi személlyel, az a közösség egészét is érinti. A választott nép „ekklesiaja” ezen az úton válik előképévé Isten újszövetségi egyházának, mely lényegesen több az egyes tagok vérszerinti, vagy érdek szerinti összességénél (vö. N. A. Dahl, Das Volk Gottes, Darmstadt, 1962, 15.).

A szolgálat értékelésében Jézusnak döntően új szava volt. Mindenekelőtt feltűnő, ahogy elfogadja azt: megkísérlése után az Atya páratlan jóságaként. így olvassuk: „angyalok szolgáltak neki" (Mk 1,13; Mt 4,11). Simon anyósának meggyógyítása után, vagy Márta és Mária házában pedig úgy fogadja el, mint természetes emberi gesztust (vö, Lk 4,39; 22,27; Jn 12,2—3). Jézus szemében a szolgálat a legnagyobb tisztelet jele, ami nem valami „különös" dolog, hanem Istennek magának is mintegy „tulajdonsága”, ahogy ez világossá válik előttünk a hazatérő úrról szóló példabeszédében (vö. Lk 12,37). így érthető, hogyan vállalhatta ő, az Úr és Mester, a legteljesebb diakoniai szolgálatot övéiért. Az utolsó vacsorán a lábmosás szimbolikája összefoglalja Jézus földi napjainak számtalan gyógyítását, segítő szolgálatát, és egyben hitelesíti súlyos szavait: ,,A legnagyobb legyen olyan, mintha a legkisebb volna, az elöljáró pedig mintha szolga (diakonosz) volna" (Lk 22,26). Figyelemre méltó, hogy Lukács evangéliumában e szövegrészletet — a többi szinoptikustól eltérően — az eukarisztia alapítása utánra helyezi, mivel Krisztus jelenlétét, — mely az eddigi emberi értékrend megfordítását eredményezi — így kell értenünk: „Én úgy vagyok köztetek, mint aki szolgál" (Lk 22,27). Márk és Máté pedig ezt teszi hozzá: „Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért!" (Mk 10,45; Mt 20,28). Jézus a szolgálatnak ezt a gyakorlatát hagyja övéire: „Példát adtam nektek, ahogy én tettem, tegyétek ti is” (Jn 13,15).

Az ősegyházban a diakonia alapszabályává lett a mindennapi életnek. Pál apostol például hivatását Krisztus megváltó szolgálata egyenes következményeként tekinti (vö. ApCsel 9,15; 27,23), és elválaszthatatlannak tartja a Feltámadott hirdetésének szolgálatától (vö. iKor 9,16; J. Ratzinger, Das neue Volk Gottes, Düsseldorf, 1972, 31—32). Az apostoli munkában szolgálatukkal segítőtársak osztoznak vele: Barnabás, Szilás, Apolló, Timóteus és mások, akiket név szerint is említ az Apostolok Cselekedeteinek könyve. Diakoniai tevékenységüket, akár gyakorlati, fizikai, akár lelki szolgálat, úgy tartja számon, mint az „Űr szolgálatában” (Kol 4,7) való részesedést. A keresztény egyházi szolgálatnak felismerését és gyakorlásának első fázisát a Lélek termékenysége számára való megnyílásként kell értelmeznünk, mégpedig négy szempontból: 1. aki szolgál, Krisztust juttatja érvényre, aki a közösség eukarisz- tiájában maradt köztünk; 2. aki szolgál, megőrzi az Újszövetség hitletéteményét, azaz elősegíti az apostoli tradíció visszafordíthatatlan folyamatát; 3. aki szolgál, az az Ige misszióját lendíti előre, melynek továbbadása a hivő közösségre van bízva; 4. aki szolgál, egyszerre valósítja meg az egyház egységét és különbözőségét, az üdvözítő Krisztus egyetemessége szerint (vö. H. Denis, Nuovo testamento, chiesa e minister!, in AA. W., II ministero e i ministeri secondo il N. T., Roma 1979, 661—662).

Az egyházban betöltött különféle konkrét feladatok állandósulása mellett a keresztény diakonia — mint alapvető norma — a tanítványoknak irányadója maradt és marad, megteremtve köztük a közösséget (koinonia) a szenvedésben éppúgy, mint az egymás felé fordulás számtalan területén. Mondhatjuk így: ebből az „alapanyagból” választatnak ki „némelyek apostollá, mások prófétává, ismét mások evangélistává, pásztorrá és tanítóvá” (Ef 4,11). A mindenkire érvényes szolgáló készség és a betöltendő egyházi szolgálatok között igen szoros a kapcsolat. Jó példa erre a „hét férfi" kiválasztása (ApCsel 6,1—6), akiket bár nem nevez diakónusoknak a Szentírás, mégis maga a Tizenkettő bíz meg konkrét szolgálattal, ami viszont nem a közös „papi és diakoniai” hivatás kárára valósul meg, hanem Krisztus „pap és szolga" mivoltából eredően, éppen annak támogatására (O. Semmelroth, II ministero sacerdotale, Roma, 1964. 269—284).

251